Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-01 / 48. szám

is áthatotta s egyes vallásos eszmék gnostikus színezetű felfogása uralkodó volt az egész egyházban. Erre vonatkozólag felhozza I. Timotheus i, 17. és 6, 15. versekben olvasható doxologiákat, melyek egészen gnostikus szellemben és modorban vannak írva, s melyekben különösen az Istenről használt epithetonok, hogy ő az idők királya, halhatatlan, láthatatlan, boldog és egyedül hatalmas stb. mind gnostikus kifejezések. Kimutatja azután Baur, hogy a levélíró maga is korának uralkodó nézeteit Istenről nagy részben osztotta, s a Krisztus személyéről, ámbár a gnostikusok által tanított dokctismust visszautasította, mégis oly ingadozó nézeteket állít fel, melyeket sohasem sikerülend összeegyeztetni. Míg ugyanis egyfelől I. Timotheus 2, 5. versben világosan kimondja : „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek közt, az ember Jézus Krisztus" addig másfelől ama híres helyen, I. Timotheus 3, 16. versben, oly állítások fordulnak elő Krisztusról, melyeket fogalmilag egyeztetni teljes lehetetlenség. Előfordulnak pedig ezen állítások párosan, az egyik Krisztusnak mindig emberi oldalát, a másik pedig isteni oldalát tűntetvén fel, de ugy, hogy egyik teljes contradictiója a másiknak. így : 55megjelent testben" ennek ellentéte : „megigazíttatott lélekben" ; „láttatott az angyaloktól" ; ,,hirdettetett a népek közt"; Jiittek benne a világon" ; ,, felemeltetett dicsőségben" Ha tehát 2, 5. vers áll, hogy az Isten egy és Krisztus, az egyedüli közbenjáró, ember: miként képzelhető még is, hogy az egyetlen Istennel szembeállított ember Jézus Krisztus mégis Isten? Nag}7

erősséget nyer azon felvétel, hogy e levelek a Marcion-féle gnostikusok ellen írattak, az I. Timotheus 1, 20. és II. Timotheus 2, 17. versek által is, hol azon személyeket említi fel, kiknek tanát kárhoztatja, mely mint a rákfene mind tovább-tovább harapódzik. Azon nézet pedig, melyet az író rákfenének nevez, nem más, mint azon állítás, hogy a feltámadás már megtörtént, a mi más szavakkal annyit tesz, hogy az egész feltámadás nem egyéb, mint az emberiségnek Krisztus által történt erkölcsi újjászületése és nem, mint a zsidók hitték, az ember testének az utolsó itélet alkalmával történendő felélesztése. Ha e tan már Pál korában annyira elterjedt volna, hogy rá illjék e kifejezés: «harapódzik, mint a rákfene» akkor meg nem fogható, hogy Pál apostol, ki az uralkodó tévelyek ellen minden alkalommal kikelt, miért nem szól erről e leveleken kívül máshol is. Kétségen kívül azért nem, mert e tan az ő korában ismeretlen volt, s csak gnostikusok, különösen a Marcon-féle gnostikusok által hirdettetett. Ezek ugyanis azt állították, hogy miután a feltámadás csak a lélekre vonatkozik, nem a testre is, ennélfogva az nem másban keresendő, mint az igazság felismerésében, a gnosisban, melybe a gnostikusok a váltság egész művét helyezték. S a mennyiben az igazság felismerése Krisztus által kezdetét vette, annyiban mondhatták, hogy a feltámadás már megtörtént. Nagyon messzire vinne, ha Baurnak máskülönben igen szellemes és minden tekintetben figyelemreméltó kritikai fejtegetését egész terjedelmében ismertetném. Mellőzöm tehát a legapróbb részletekig menő kritikáját, de annak exegetikai tekintetben egyik igen érdekes pontjára, mely a levekben említett fiatal és valóságos özvegyekre vonatkozik, a legújabb tanulmányok ismertetésénél még reflektálni fogok. E helyen Baur kimerítő tanulmányának csak vég eredményét, illetőleg azon kérdésre vonatkozó nézetét ismertetem, hogy mily okok indítottak egy későbbi szerzőt arra, hogy ilyen tartalmú leveleket írjon és azokat épen Pál neve alatt tegye közzé ? Erre nézve — azt mondja Baur — gondoljuk bele magunkat azon viszonyokba, melyek közt ezen levelek keletkeztek. Miután az ellenfelek, kik ellen e levelek intézve vannak, a Marcion-féle gnostikusok voltak : ez iratok csak olyan gyülekezetben keletkezhettek, a melyben, mint különösen a római gyülekezetben, ezen eretnekek nagy pártot képeztek. Ezen községre utal minket az is, hogy a levelek a Kelemen-féle homiliákkal rokon tartalmúak, s egyike ezeknek, a Timotheushoz irt 2-ik levél a szöveg szerint is Pálnak római fogsága alatt íratott. Már pedig Rómában a 2-ik század 2-ik felében Pal apostolnak tekintélye két oldalról volt érzékenyen megtámadva. Egyfelől a Marcion-féle eretnekek más apostolt nem is akartak elismerni, mint csak Pált, eretnek tévelyeikben mindig reá hivatkoztak, s tévtanaiknak a nagy apostol tekintélyével akartak érvényt szerezni, miáltal a Pál nevét és tanait rosz hírbe hozták. Másfelől pedig a zsidóskodó párt Pálnak apostolságát is megtámadta, őt hamis apostolnak, alprófétának állította, kinek hamis tudománya a marcionitáknál csak tetőpontját érte el. Azonban magától értetik, hogy oly gyülekezetben, a hol Pál számos évekig személyesen működött, okvetlenül kellett oly pártnak is keletkezni, még pedig nagy számmal, mely távol a nevezett szélsőségektől, Pál nézeteit tisztán vallotta. Ez utóbbi pártnak aztán nagyon érdekében állhatott, hogy valaki a Marcion-féle tévelyek ellen fellépjen, s bebizonyítsa, hogy Marcion követői nem vallják Pál tiszta tanait, s hogy épen nem mondhatók Pal igazi követőinek. De miként bizonyítsa ezt be? Pál igazi levelei által nem tehette, mert a marcioniták épen csak Pál igazi leveleit ismerték el irányadóknak, s így azokból Marcion tévtanait cáfolni nem lehetett. Nem maradt tehát más mód, mint olyan leveleket írni, melyekben mind azon pontok, melyek Pal igazi leveleiben fejtegetve nem voltak, Pál szellemében: fejtegettetvén, a marcioniták nézetei megcáfoltassanak. S hogy e cáfolatnak azután kellő tekintélye és becse is legyen, épen azt kellett szerzőül felállítani, kinek tekintélyére a marcioniták is hivatkoztak. Minthogy pedig a cél az volt, hogy egyfelől a marcioniták, másfelől a zsidóskodó párt szélsőségei között közvetítés eszközöltessék : e leveleknek sem lehetett pusztán polemikus a hangja, hanem egyszersmind irenikusnak is kellett lenni, s mind azt, a mi a két szélsőségben igazi és helyes nézet volt, fel kellett használni, jiogy így a két szélső pártot ez alapon kibékíthesse. Es mivel épen a vitatkozás az, a mi a szélsőségeket elő szokta idézni, azért sürgetik e levelek különösen az üres vitatkozástól való tartózkodást. Sürgeti pl. 2. Timotheus 2, 14. versben, midőn ezt írja: «ezekre emlékeztesd, kérvén őket az Isten színe előtt, hogy ne folytassanak üres szóharcot, semmi haszonra, a hallgatóknak romlásáraw ; vagy alább a 23. versben: «a bolond és esztelen vitatkozásokat pedig távoztasd el, tudván, hogy veszekedéseket szülnek)). A kifejtett viszonyokhoz képest, mind a három pásztori levélben közös az eretnekek elleni polémia és az a törekvés, hogy azok az általuk is elismert főigazságok alapján egyesíttessenek. E célra legalkalmasabbnak mutatkozott egyfelől a tiszta tanhoz való ragaszkodás, másfelől pedig jól szervezett egyházalkotmány megállapítása. Ézért e levelekben a tiszta tan fejtegetése mellett folyvást figyelmet látunk fordítva az egyház alkotmányra is, s ez utóbbi újabb bizonyítékot szolgáltatott Baur kezébe a levelek hitelessége ellen. Hasonlítsuk csak össze — mondja Baur — Pál valódi leveleit a mi pásztori leveleinkkel, s minden bizonynyal feltűnőnek fogjuk találni azt, hogy míg a pásztori levelekben az egyház-