Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-24 / 47. szám

lektől, sőt teljesen isoláljá. A bibliai kritika eleitől fogva mindig különös figyelmet fordított ezen körülményre, de ebből hosszú időn keresztül a levelek hitelességére vonatkozólag semmi hátrányos következtetést nem vont le, hanem a nehézségeket exegetikai úton igyekezett elhárítani. A mult század végén azonban, s még inkább e század elején, erre vonatkozólag a kritikában nagy fordulat állott be. Schleiermacher, századunk egyik legkiválóbb theclogusa, kinek művei áltálában az összes theol. tudományokra csudálatos fényt árasztottak, 1807-ben megjelent s még most is figyelemreméltó egyik értekezésében jelöli ki a kritika újabb irányát. Ez értekezésében megtámadja a Timotheushoz írt 1. levél hitelességét, azon feltűnő sajátságai alapján, melyek a levelet lényegesen megkülönböztetik nemcsak a másik kér. pásztori levéltől, hanem a többi páli levelektől is. Állításait a következő okokkal támogatja: 1. A levél irálya lényegesen eltér Pál irmodorától; 2. tartalmilag függ a másik két levéltől; 3.. Pál életviszonyai közt nem találhatunk olyan idő pontot, melybe e levél szerzése beilleszthető volna; 4. fejtegetéseiben, bizonyításaiban nincs meg az a logikai rend, mely Pál többi leveleit jellemzi. Schleiermacher Pál valamelyik tanítványát tartja a levél szerzőjének, ki azonban munkáját még az első században megírta. Ezen értekezés nagy mértékben felkeltette a bibliai kritikusok figyelmét s kijelölte az irányt, melyben a pásztori levelekre vonatkozó kutatások folytatandók. Schleiermacher kritikájához csatlakozik Baurnak feltűnő kombináló tehetséggel, fényes dialektikával írt értekezése a pásztori levelekről 1835-ben. O azonban a levelek hitelességére vonatkozó kutatásaiban még Schleiermachernél is kedvezőtlenebb eredményre jut. Mivel mind a három levélben ugyanazon históriai viszonyokra tétetik utalás, ugyanazon felfogás vonul keresztül az egyház igazgatására és vezetésére s a keresztyén vallás némely tanaira vonatkozó fejtegetéseikben, ő mind a hármat az apostoli kor utáni időre teszi. Míg tehát Schleiermacher csak az egyik levelet támadja meg, addig Baur támadásait kiterjeszti mind a háromra, s mint egymással solidaritásban álló leveleket a 2-ik századba helyezi. Baur a levelek hitelessége ellen felhozott érveit a következő 4 pont alá sorozza: 1. hogy mind a három levelen oly tanok elleni polémia vonul keresztül, a milyeneket csak a 2-ik században élt heretikusok tanítottak; 2. hogy később kori kifejlettségre mutató egyházalkotmányt tüntetnek fel; 3. hogy mind a három levélnek Páltól való származása tartalmilag megfoghatatlan; és 4. hogy mind a három levél irmodorában, kifejezési módjában, gondolatmenetében sok olyas találtatik, a mi Pál igazi leveleitől egészen elütő. Miután Baurnak a pásztori levelekre vonatkozó hypothesise nem csak annyiban figyelemreméltó, hogy a kritika irányát hosszú időre megjelölte, hanem az egész új testamentumi irodalom felfogására átalakító befolyást gyakorolt: nem lesz felesleges, ha ezen nyomon járó argumentatiójával kissé terjedelmesebben foglalkozunk. A mi a Baur hypothesisének 1. pontját illeti, hogy mind a három levélben oly tanok elleni polémia vonul keresztül, milyeneket csak a 2-ik században élt eretnekek tanítottak, erre nézve azt mondja, hogy Pál igazi leveleiben a polémia folyvást oly egyének ellen van intézve, kik mint az apostol személyes ellenfelei, az ő apostolságát vonták kétségbe és a keresztyénségnek általa hirdetett azon alaptanai ellenébe, hogy az ember csak hit által üdvözülhet, a Mózes törvényeinek kötelező erejét állították és vitatták. Ellenben a pásztori levelekben egészen másnemű ellenfelek szerepelnek, a kik nem pusztán az apostol tekintélyét, alaptanait támadták meg, hanem általában a keresztyén egyház megállapított hitével ellenkeztek. Az pedig, mi ezen eretnekekkel szemben, mint igaz tan állíttatik fel, szintén nem a Pál apostolé, hanem a zsidó- és pogány keresztyén felfogást egyeztető későbbi koré. Ha ugyanis I. Timotheus 1, 5. 14. II. Timotheus 2, 15. verseit figyelmesen elolvassuk, látni fogjuk, hogy Pál apostol azon tana mellett, mely szerint az ember egyedül a hit által üdvözül, már a Péter féle nézet is, érvényesült, hogy a hithez jó és cselekedetekben nyilvánuló szeretetnek is kell járulni. Baur azonban nem éri be ennyivel, mert ezáltal még csak az van bizonyítva, hogy Pál apostol nem Írhatta e leveleket, vagy hogy ezek Pál idejében nem Írathattak ; ő benső tanúságok alapján azt is ki akarja mutatni, hogy milyen korba tehető e levelek szerzése. Elemezvén e levelek tartalmát bebizonyítani igyekszik, hogy ezek a 2-ik század 2-ik felében élt grostikusok tanai ellen vannak irányozva. Erre utalnak mindjárt I. Timotheus 1, 6 —11. versei, hol a törvényről van szó. Már Schleiermachernek feltűnt e nyilatkozata, s már ő terjedelmesen kifejtette, hogy Pál apostol nem úgy szokott a törvény ellen polemizálni, mint az e helyen történik. Mindjárt az a kifejezés, hogy „a törvény jó", elegendő arra — mondja Baur — hogy minket e dologban eligazítson. Ha e levél irója szükségesnek látja kiemelni, hogy a törvény jó, bizonyára oly tévtanítókkal van dolga, kik az ellenkezőt tanították, kik a törvényt vallás dolgában szükségtelennek sőt elvetendőnek tartották. Ámde azt, hogy a törvény vallás dolgában elvetendő, a 2-dik században élt gnostikus marcioniták tanították, kiknek tanrendszerét általában az antinomismus jellemezte. Marcion ugyanis a 2-ik század r-ső felében egy gnostikus szekta alapítója volt, ki a judaismustól minden isteni elemet megtagadott, a mózesi törvényeket érvényteleneknek állította, s az isteni kijelentést csak a keresztyénségben ismerte el. Marcion híveivel szemben tehát ki kellett a levél Írójának emelni, hogy a mit az antinomisták a törvény gyalázására felhoznak, t. i. annak szigora és kegyetlensége, az erkölcsös embert ugy sem illeti, hanem csak azokat sújtja, kiknek erkölcstelen érzülete undok cselekedetekben nyilvánul. Hasonlóképen nyilatkozik Tertulian is, midőn a marcioniták ellen polemizálva azt mondja: «nem a törvény szerzőjének szigora tette közzé a törvényt, hanem a legnagyobb jóságnak rációja, hogy azt senki vissza ne utasíthassa, ha csak a kinek nem tetszik Istennek szolgálni.)) Továbbá, a ki e leveleket úgy olvassa, hogy figyelemmel van a dogmatikai tartalomra, nem lehet feltűnőnek nem találnia, hogy midőn a Krisztus által végrehajtott váltságról beszélnek, mindenütt kiemelik és erősen hangsúlyozzák a váltságnak s az abban nyilvánuló isteni kegyelemnek egyetemes, minden emberre kiterjedő voltát. I. Timotheus 2, 4—6. versekben ugyanis azt mondja, hogy az Isten azt akarja, hogy minden ember megtartassék és az igazság megismerésére eljusson, és tovább, hogy Jézus váltságul adta magát mindenekért. Ugyancsak így nyilatkozik a 4, 10. versében, hogy az Isten minden embernek megtartója, vagy Titus 2, n. versben, melyszerint avégett jelent meg Istennek minden emberekre nézve üdvözítő kegyelme, hogy megtartson minket. E helyek tehát, melyek a kegyelem általános, egyetemes voltát oly világosan kiemelik, szükségképen arra vezetnek, hogy létezett ellenkező felfogás is, mely azt tanította, hogy csak bizonyos emberek ren-