Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-24 / 47. szám

és nem volna panasz a búcsúztatók silánysága miatt s talán nem is jutott volna még eszébe senkinek, hogy annak eltörlését indítványozza. De valljuk meg az igazat, manapság minden háromnégy osztályt s képezdét végzett ifjú erőnek-erejével vers és tankönyv iró szeretne lenni anélkül, hogy tehetségeit mérlegbe vetné. Az ilyeneknek sületlen munkáit hallva aztán a lelkész urak, nem csodálkozom, ha megbotránkozásuknak adnak kifejezést s eltörlésére tömörülnek. A búcsúztatóknak épen úgy, mint a prédikációknak az a céljuk, vagy legalább annak kellene lenni, hogy a keresztyéni erényekre buzdítsanak, az Isten bölcs akaratján való megnyugvásban, a hit, remény, szeretetben erősítsenek. De bizony a legnagyobb rész a halottnak soha nem volt erényeivel ékeskedő frázisokból, dicséretekből áll s éppen azért beszüntetésüknek — szerény véleményem szerint is — eljött ez ideje. El vagyok rá készülve, hogy a két egyházkerület után a többiek is fölvetik a búcsúztató kérdését s megoldása az eltörlés leend. De másrészről meg vagyok győződve, legalább a mi dunamelléki egyházkerületünk igazságszeretetéről, hogy a mennyiben ezen intézkedés miatt anyagi kárt vallana a tanítói hivatal, azt méltányos kárpótlásban fogja részesíteni. Az ellenkezőt nem is merem föltételezni. Hogy a mi dunamelléki egyházkerületünk e kérdés megoldását nem fogja hosszú időre halasztani, azt onnan gondolom, mert már egy pár vezérszerepet vivő egyházmegye zöld asztalán megfordult s a hol csak lehetett megszorították, sőt el is törölték. Kárpótlásról nem gondoskodtak az igaz, mert véletlenül-e, vagy tudva, az illető tanító dijleveiéből a búcsúztatás s annak díjazása kimaradt; a százados szokás pedig — e jelen esetben s ügyben — jog alapul nem fogadtatott el a birák által s így törvényesen cselekedtek ugyan, de hogy méltányosan-e, arra már csak a határozatot hozó egyének lelkiismerete felelhet meg. Az érdekelt felek, a gyülekezetek és tanítók részéről gyakran tétetett már e kérdés : Miért ellenzik a lelkészek a búcsúztatást, miért igyekeznek annak megszüntetésére ? A nagyobb rész a kenyér irigységet állapította meg indokul. Lehet, hogy részben igazuk van. Én azonban ilyen rosz indulatot nem merek föltételezni egyetlen egy lelkipásztorban sem. De ha mégis akadna ilyen, az méltatlan szolgája volna a Krisztusnak. A higgadt gondolkozású s a kor követelményeit ' megértő lelkészi kar, mint a mi egyszerű temetési szertartásunk sallangját tekinti a búcsúztatót, mely az általam fentebb említett magasztos céljától nagyon sokszor messze elkalandoz, oktatatás, vigasztalás helyett émelygős dicséreteket zengedez a legroszabb versekben. És ezen ok valóban létezik s ha már megszüntetése egyáltalában lehetetlen, kiindulási alapul el is fogadható. Azt is felhozzák némelyek indokul, hogy úgy istenitiszteletünket, mint temetési szertartásainkat egyszerűsíteni s egyöntetűvé kell tenni. Nagyon helyes. Ezt már régen meg kellett volna kezdeni, mert keresztülvitele népünknek régi szokásaihoz való SZÍVÓS ragaszkodása folytán talán évtizedeket fog igénybe venni. E pontnál azonban engedtessék meg nékem azon kérdés föltevése: hogy ha temetési szertartásunkat minél egyszerűbbé akarjuk tenni, vájjon nem találunk-e abban a verses búcsúztatón kívül több sallangot is ? Avagy nem ilyenekül tekinthetők-e a halotti predicatiók és oratiók, melyeknek nagy része a halott magasztalásából van — sokszor annak erkölcsi életétől nagyon is elütő vonásokban — összeállítva. És az ezekhez ragasztott, prózában mondatni szokott búcsúztatók — tartalmukat tekintve — nem testvérei-e a verses búcsúztatóknak? Én ezeket is annak tartom, nemcsak azért, mert amazokkal többnyire egy hajóban eveznek, de főkép azért, mert mi keresztyének lévén, egyedül az evangyéliomban foglaltakat tartjuk hitünk és cselekedetünk zsinórmértékének. Már pedig én az evangyéliomban sehol nem látom nyomát az ilyen szertartásoknak. Ezek is szokáson alapulnak mint a búcsúztatók, sőt a búcsúztatók még talán régibb eredetűek, a mennyiben úgy vélekedem, hogy a zsidóknál szokásban volt, pénzért fogadott, halottakat sirató egyénektől származott; átvette a róm. kath. egyház, hol a búcsúztatót manapság is a kántor egymaga végzi, rendszerint a legsiralmasabb dallamú énekre. A reformátió idejében e szokást őseink is megtartották azzal a különbséggel, hogy a mi kántoraink nem énekelték a verseket, csakis fölolvasták, még pedig minél siralmasabb hangon történt s történik ma is a felolvasás, annál több értéket tulajdonít annak az egyszerű nép. Ha egyszerűsíteni akarjuk temetési szertartásunkat, kövessük ebben is Krisztust, ki meghalt barátja Lázár koporsója felett imádkozott; ezzel mintegy példát adott követőinek, hogy halottjaik felett ők is imádkozzanak. Miért nem teszszük mi is egyedül ezt ? Hiszen egy szívből jött, szívhez szóló imának vigasztaló, bátorító szavai leginkább képesek megnyugtatni a háborgó szív hánykódásait, fölemelni a bánatos kebleket a vigasztalás örök forrásához s megnyitni a menyország kapuját a kedveseit kereső hiterős lélek előtt. Legyünk igazságosak. Mit szólna a lelkészi kar, ha valaki a legközelebb tartandó zsinaton azt indítványozná, hogy a halottak fölötti prédikációi emlékbeszédek, az ezektől elmaradhatlan búcsúztatókkal együtt, mint temetési szertartásunk sallangjai, minden kárpótlás nélkül töröltessenek. Vagy ha a polgári házasságnak talán a közel jövőben életbeléptetésével az anyakönyvek vezetése állami hivatalnokokra bizatnék, miáltal a lelkészi kar jövedelmi forrása tetemesen bedugulna, avagy nem követelnének-e — és jogosan — állandó kárpótlást mindkét esetben. így áll a dolog a tanítói karnál is. Ezek legnagyobb részénél a búcsúztatásból befolyó jövedelem fedezi a napi aprólékos kiadásokat. Tehát nem ok nélkül féltik kenyerük egy részét, s ha kérik annak megmentését, avagy csak részben leendő kárpótlását, nem akarom elhinni a lelkészi kar nemesen érző tagjairól, hogy vigasztalás nélkül agyonhallgassa azon testületet, mely vele együtt egy célért fáradozik. Ismerek jó nevű, tekintélynek örvendő lekészeket, kik tanító-atyjuk kéziratban lévő búcsúztatóit kegyelettel őrzik, mert legjobb tudomásuk szerint azokkal kereste meg egyik mint másik, a neveltetésükre szükségelt költségek nagyobb részét. Tegyék szívükre az ilyen lelkészek kezeiket s ne engedjék, hogy a tanítói kar egy olyan jövedelemtől megfosztassék, mely mindennapi kenyerüket kissé izletesebbé teszi, melyért ha kárpótlást nem kapnak, a legnagyobb sérelem ejtetik rajtuk és az igazságon. A hol nincsen s egyáltalában nem teremthető olyan alap, melyből kárpótlás eszközöltetnék : ott a stóla rendezés mellett, a háznál vagy templomban tartatni szokott verses búcsúztató helyett, engedtessék meg a sírnál tartandó búcsúbeszéd prózában, mint tette a tiszántúli egyházkerület. Az egyházkerületeknek ilyen intézkedését azt hiszem