Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-17 / 46. szám

azt, hogy az Istenhez való viszonyunkban más közbenjárót ismerjünk el, mint a mi urunkat, a Jézus Krisztust." S ugyancsak férfias nyíltsággal és őszinteséggel protestált a közgyűlés a prot. konvertitáknak újból való megkeresztelése s a nagy hozsanákkal fogadott fuldai porosz püspöki és érseki pásztori körlevél ellen, mely a német felekezeti béke fölbontását nem az ultramontán hierarchiának és sajtónak, hanem a protestáns ellentábornak tulajdonítja s érte a felelősséget teljesen reá hárítja. Gyönyörűen jellemzi e pásztori levelet Beyschlag tanárnak a közgyűlés által egyhangúlag elfogadott resolutiója. Nevezett körlevél ugyanis Augustinus szavaival élve a római egyház elleneit Kain testvérgyilkosnak, a katholikusokat ártatlanul üldözött Ábelnek mondja, miközben az egész körlevél éle az áldásosán működő ev. szövetség ellen irányul. Meglehetősen prot. irányban és modorban ismerteti a római egyház alapelveit, de mellőzve a római tanrendszer összes kétes oldalait, a melyek esetleg a protestánsok szemeit fölnyithatnák, bő idézeteket ád az Írásból, nyilván a protestánsok félrevezetése céljából, miután a pápisták az íráshoz nem férhetnek! E körlevél tényleg nem annyira a római, mint inkább a prot. keresztyének számára Íratott. Talleyrand-féle mestermű az, mely az ártatlanság bárányöltözetében a kormányok félrevezetését s az ev. szövetség izolálását célozza. Ilyen csalétekhez több ízben fordult már a római egyház, de leginkább pórul járt ma, a midőn a ev. szövetséget gyengíteni, gyanúsítani, sőt megsemmisíteni akarná, s itt a brachium saeculare igénybevételétől sem irtóznék, ha az inquisítió római mészárszékének átkos emlékét ki nem törülte volna a rómaiak szivéből is a történelem szigorú logikája! Jöjjünk tisztába a prot. apologetikának eme 3 pontjával, u. m. a római vallás külsőiességével, az egyház elvilágiasodásával, s a máshitűek iránti elvi gyűlöletével, a mit a tridenti zsinat inspirált nyelvén „anathema ,yz/"-nek neveznek! Ilyenekben gazdagabb a római egyházi nyelvezet, mint Jézus hegyi beszéde a «boldogság» jellemzésében ! Mellesleg megjegyezzük, hogy Fulda, «sz. Bonifác sírjának helye» előttünk a vatikáni zsinat történetéből is ismeretes. Ugyanis 1869. szept. 6. jöttek itt össze a német kath. püspökök és érsekek, s a német katholikusok aggódó lelkiismeretének megnyugtatása céljából ünnepélyesen kijelentették, hogy olyan hitbeli újítás, a milyen a pápai csalatkozhathmság tervezett dogmája, a római egyházban képzelhetetlen. S mi történt? 1870-ik aug. havában a vészteljes vatikáni dekrétumok juliusi szentesítése után ugyanazok a püspökök újból összejöttek Fuldában, s mint szilárd üdvigazságot hirdették a csalatkozhatatlanságot a maguk nyájainak. Ritka főpapi következetesség és elvszilárdság a hit dolgában ! Az ev, szövetség lélekemelő mozzanatokban gazdag közgyűlésének méltó ünnepi befejezését a Wartburgünnepély képezte, melynek lelkes szónoka Beysehlag tanár volt. Szép gondolatokban gazdag záró beszédében utalt a wartburgi «Sángerkrieg»-re, a melynek képét máig is őrzi a protestantismus emez erős vára, továbbá a középkori kulturideálnak énekeseire: vogelweidei Waltherre, eschenbachi Wolframra, e kulturának tragikus összedőlésére a hohenstaufi korszak végén, a thüringiai Erzsébetre, a középkor eme kedves diakonisszájára s az ő kínzójára, a sötét marburgi Konrádra. Ez utóbbi két alak a római középkori egyházi eszmény fény- és árnyoldalainak megtestesítője. A középkori egyháztörténetnek eme legkedvesebb, de egyúttal szánalomraméltó «va]óban szent» alakja, a mi magyar Erzsébetünk, igazi jelképe egy az egyház babyloniai fogságában sínylődő s üdv után sóvárgó léleknek ! Ezek után György lovagra ment át a szónok, a ki vallásos és kulturális világnézetével messze túlszárnyalta Wartburgnak középkori typikus alakjait. Ide az ő Pathmosába vonult vissza, miután Wormsban a császár és pápával szemben bizonyságot tett a személyes lelkiismeretnek s az egyedülüdvözítő hitnek hatalmáról, s itt annál még nagyobbat is tett az Üj-szövetség lefordításával. Ez a férfi Luther Márton, a német föld legnagyobb és legnépszerűbb fia A német nép a Wartburgról nyújtott drága kincset felfogta s annak megőrzéséért mindent feláldozott. Rettenetesen beteljesedett Alexander pápai nuntiusnak ama worsmi jövendölése, hogy a német népet saját vérébe fogják fullasztani, s a 30 éves háborúban csakugyan minden elveszettnek látszott. De a hamvaiból föltűnő főnix csakhamar teremtett vallásos-egyházi életet, missziót, egyházkormányzatot, tudományt, művészetet és irodalmat. ((Mindent elvesztve az evangyéliumért s viszont mindent újból visszanyerve az evangyéliomban,» — ez a protestantismus történetének rövid rajza, míg a római kath. Európa világtörténete a jezsuitismustól a voltairianismusig haladva a francia forradalomban végződött, mely ugyan sok elavultat és hagyományost ledöntött, de kevés életképest alkotott, mely sok szellemet érzékileg fölszabadított, de erkölcsileg megkötni nem tudott. * * * Lehetetlen a közgyűlési tudósítást az öröm s a fájdalom vegyes érzete nélkül olvasni. Mint magyar protestánsok lelkünk mélyéből örvendünk a német protestantismusnak egészséges fejlődésén, lélekemelő haladásán, kulturális vívmányain s azon a lelkes tudatos tömörülésen, mely ott a haza s az egyház javára a legjobb erőket egyesíti, s azokat különböző charismákkal s eltérő irányban ugyan, de egy szent célnak, a prot. vallásos-erkölcsi és tudományos világnézet folytonos fejlesztésének szolgálatába hajtja. De másrészt a fájdalom kínos érzete tölti el magyar prot. keblünket, ha az ev. szövetség nagyszerű orgánumát és áldásos működését a mi egyházi viszonyainkra alkalmazzuk. Irodalmi Társaságunkkal oly nehezen tudunk dűlőre jutni! S aztán evangélikus egyházi beléletünkre áttérve: készülünk-e komolyan és céltudatosan a zsinatra, mely csakugyan hivatva leend nagyszámú «egyházi bajaink)) és szeretetlen nemzetiségi viszályaink orvoslására? Komolyan gondolkozunk-e a lelkész- és tanárképesítés (a választásról nem is szólva !) s általában prot. nép- közép és felsőiskolaügyünk égető kérdéséről? Hát az egyház s az iskolák közötti viszony, a vallástanítás ügye, s még egyéb belső egyházi, olykor kényes sőt odiosus ügyek semmi kívánni valót sem hagynak hátra? Rendben vannak-e képezdéink, van-e azokban mindenütt az orsz. törvény által világosan megkívánt gyakorló iskola? Egyházunk törvénykezése és rendtartása nyújt-e mindenkor védelmet egyes hatalmasok egyoldalú informátión alapuló önkénykedéseivel szemben a méltatlanul üldözötteknek? Az ultramontanismus hydrájával szemben, mely hazánkban is naponként ünnepel és jubilál, továbbra is szét szakadozva maradjunk? Hát egyházunk és az állam, másrészt egyházunk s a hatalmas római egyház közötti viszony csakugyan a teljes vallásszabadságnak és jogviszonosságnak törvényes viszonya? Bizony temérdek egyházi és iskolai «bajunk» orvoslásra vár, a melynek mielőbbi alapos megoldását magyar prot. egyházunk jövője, s az állam és a kath. egyházzal szemben való belső és külső tekintélye kívánja meg. E kérdésekre, a mely.ek egyházunk bel- és külügyei iránti legmelegebb