Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-11-10 / 45. szám
vei pedig inkább megráz, megdöbbent, mint megindít: mégis ily tartalmú beszédekre is minél gyakrabban volna szükség, hogy tisztán álljon közönségünk előtt az egyház és a prédikátor hivatása, feladata és mindkettőnek a vallásos életre való szükségessége. Megkapó, szónoki kezdet a IIL-iké. A textus első fele (Róm. 13 : ír.) teljesen kívül maradt a beszéd keretén s csak a 12. vers képezi a tárgyalás tulajdonképeni alapját. Ez alapon a felosztás jó. Az I. rész kezdetén az a magyarázat, hogy «a sötétség alatt érti az apostol azt az erkölcsi és szellemi tudatlanságot, mely a pogány világot borítottaw — nem egészen helyes, mert az apostol nem ezt érti a sötétség cselekedetei alatt, hanem azt, a mit később maga a szerző is igen találólag mond : «azon cselekedetek ezek, melyek a világosságot nem tűrik» (19. 1.) Ugyancsak ez I-ső részbe erőszakoltan van bevonva a pogán) világ vallás-erkölcsi viszonyainak festése; nem képezi ez szerves alkatrészét az egésznek. S két ily felfogás nem állhat meg egymás mellett: «Hihetnénk-e — úgy mond szerző — hogy ezek a tanok, a melyek ennyire hasonlítanak a krisztusi tanhoz és már sok ezer évvel a Krisztus előtt így taníttattak, hogy ezek a magasztos erkölcsi tanok tisztán az embertől és nem épen úgy Istentől származtak volna, mint a miéink ?» (19. 1.) és: «a pogányok ámbár értelmiség tekintetében saját erejükből elismerésre méltó, magas fokú fejlettségre, képzettségre tettek szert» stb. A 2-ik rész hatalmas szónoki erővel van írva. Az Apokalypsis szinpompájától ragyogó képet fest erőteljes ecsettel. Majd kérdésekkel zaklatva ostromol s akár csak egy methodista, úgy igyekszik az embert a kárhozat feltüntetésével a bűnből felrázni. Szinte spiritisztikus miszticismus körében mozog a IV. bevezetésével, midőn a lélek titkos, megmagyarázhatlan sejtéseiről szól és ez a beszéd legszebb része; mert az egészben aztán valami sajátságos szeszélyes gondolat csapongás van, s alig egy-két vékony szál tartja benne össze az egységet. Felosztást próbál s ez igen szerencsés is volna, ha ezt vitte volna keresztül a tárgyalásban. «Zákeus azt hitte, hogy neki nincs szüksége a megváltásra, azért nem kereste. És mikor látni akarta, gátolta a sokaság, a világ.» Ennek a gondolatnak ily kettős alkalmazása kitűnő tárgyalást adhatott volna. Szerző is e nyomon indul meg; de untalan letér róla s a mint mind tovább megy, mindég messzebb is megy tőle, úgy hogy a szerzővel együtt nekünk is csak alig-alig jut a textus s ennek legtermészetesebb felosztása eszünkbe. Mozaikszerüleg vannak a gondolatok csoportosítva. Egy-egy darab képet, egy-egy embert szakít ki az életből, ezeket egymás mellé állítja: de nincs bennük egyöntetűség. Szónoki alakzatokban gazdag, a stylus szépségeiben ragyogó beszéd az V., melynek főtétele igen szellemesen van fölállítva (33. 1.) és felosztása tökéletesen textusszerű. A tárgyalásban néhol a költői magaslatig emelkedik fel. «Van-e dicsőségre szüksége annak — kérdi a 34. lapon — a ki a menn}r ei dicsőségnek központjában székel. A hol az égen átfutó tejút az ő homlokának diadémja, melyben a halvány csillagok ezrei, a a diadémnak meg annyi igaz gyöngyei; a hol a millió világok fénylő napjai az ő koronájának tündöklő gyémántjai.)) A szépségek mellett még bizonyos jótékony melegség is hatja át, emelkedett ünnepi hangulatot keltve. Annál kevésbé mondható sikerültnek a VI., mely szintén karácsonyi beszéd. A felosztás sem egészen szerencsés, nem textusszerű (42. 1.) s általában az egész nem karácsony ünnepi, bármikor elmondható. Részint hidegen hagyó okoskodások, részint pedig hatást vadászó általánosságok vannak benne. Ismét a kiváló szónokra ismerünk az «év utolsó estvéjén» című VII. beszédben. Hangulatteljes, gyönyörű bevezetés, kiváló szép fordulattal, midőn a mulandóság közepette utal arra a kis keresztre, mely diadaloszlop a sírok fölött, s mely minden új sírnak tetejére áll, hirdetve: «En élek és ti is éltek.w Egyike e beszéd szerző legkiválóbb alkotásainak. Szónoki ereje a maga egész teljességében jut érvényre. A 2-ik részen mintha az «Ember tragoediájának» inspiratiója látszanék meg, a mint ő is élénken festi, hogy a világok miként zúgnak el az istenség trónja előtt s a míg szemlélné a szakadatlan körforgást, az örökös változást, a szemléletbe mintegy elkábult lélek nyugvó pontot keres és ott pihen ismét meg ama keresztnél, mely az a lépcső, mit Isten bocsátott le, hogy rajta felemelkedjünk s a mely nem dől le, mert lábai a földben gyökereznek, de koronája az egekre támaszkodik (54. 55. 1.). Az új évi (VIII.) elég népszerű, világos bizonyítása az isteni gondviselésnek. Az ó-év esti beszédnek méltó társa a virágvasárnapi (IX.). Hatalmas alkotás! Találó párhuzam ! Gyönyörű fejtegetések, szónoki erővel csoportosítva! Egy igazi oratornak művészetével, egy bölcselkedő ember terhes gondolataival s az érző szívnek mély érzéseivel irva. Valami sajátságos egy beszéd a X. Egy az első pillanatban már megragadó bevezetésben szónoki erővel és némi kitérés után (75. 1.) egészen nyomon járókig száll a főtételre: «Ez az Istennek ama báránya)) stb. De egyszerre más fordulatot vesz : «nem mindazok nyerik meg a kereszt jutalmát, a kik a Krisztus halálának ünnepén itt megjelennek)) (76. 1.). Jó ! hát fogadjuk el ezt főtételnek s a tárgyalás alapjának eme kijelentést : ((Lássunk néhányat azok közül, kik a kereszt alá jőnek» és felosztásnak: i-ször jőnek, kiket csak unaloműzés hoz ide; 2-szor a világ hatalmasai, kik a kereszt alatt is elsőséget követelnek és 3-szor jőnek a bűnösök, de egy évben csak egyszer. Ez ellen se tegyünk kifogást! De azt már még sem hagyhatjuk megjegyzés nélkül, hogy az i-ső részben amaz altétel alatt miért festi a világba merült ember lelki állapotát; a 2-ik részben miért beszél azokról a tulajdonokról, melyekkel a világ hatalmasainak birniok kellene a célból, hogy ne csak a külső társadalomban, hanem az erkölcsi világban is betölthessék hivatásukat (81. 1.)?! Ezek egyáltalában nem tartoznak thémája keretébe. A 3—ik részben meg a szenvedély festésének nincs helye, mert sem a szenvedélyekről, sem az ezek felett való uralomról nem ex thesi beszél. A szenvedélynek az a rikító festése, habár igazság van is benne, kissé bántó templomi szószéken (83. 1.) Majd egészen önálló részként válik le az egész beszédről az a részlet, melyben a hitről, mint a szenvedélyek ellen való harcban hatalmas fegyverről szól és csak a befejezésben hozza néhány szóval összefüggésbe e részletet a Krisztus áldozatával. Kétségtelenül sok gondolata van, szép formái, sok szónoki ereje ; de nincs egység benne, s ennélfogva benyomása sem egységes. A XI. bevezetése megkapó; felosztása kifogástalan. Tárgyalása a jövő élet kérdésének legmélyein jár s ezzel kapcsolatban nagy socialisticus dolgokkal foglalkozik ; de a melyekre igazán megnyugtató feleletet nem ád, a minthogy a míg a jövő élet kérdése titkának zárát fel lehet nyitni az Aeneas bűvös fájának aranyágával (90. 1.), a socialistikus kérdéseket csak társadalmi uton lehet megoldani s ezeknél nem elég csak a hitre fellebbezni (91. 1.) Nehézkes, elvont beszéd a XII. s azonkívül, hogy