Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-10-27 / 43. szám

elaludt az öreg Jenei Sándor, nyugalmazott hiricsi lelkész is, ki remete-élete megtakarított filléreivel, s csekély nyugdíja egész odaadasával a kecskeméti tápintézetet gyarapította s maga, vakon majdnem tehetetlenül, végre a tápintézet kosztján, a főiskola mellék épületének egy szobájában, remete módra élte le rideg élete utolsó éveit. És végre küldjünk egy sóhajt Czelder Márton volt kecskeméti lelkész után is, ki fiatalon rajongó buzgalommal, nagy álmok és remények közt kezdett pályáját, hivatalától elmozdítva, testben lélekben megtörve végezte be: szűkölködő s jobb sorsra érdemes családot, derék nőt s szépreményű tehetséges gyermekeket hagyva maga után, kiket nyomor áldozatául esni s elzül-O ' J leni engednünk nem szabad. A tanítói karból Pór György szeremlei tanítót látom a kidőltek közt elől följegyezve. ((Gondolkodó lelkének — mondja róla a solti esperes jelentése — e tanulni vágyó, fáradhatatlan tevékenységű, kötelességeiben hűséges léleknek, és húsz évi szolgálatának emléke őriztessék meg jegyzőkönyvünkben.)) Kívüle még Győrv Mihály hátai nyugalmazott s Csikós Sándor bicskei segédtanító fizették meg a halál adóját, mely nyer néha halasztást, de behajtatlanul senkin sem marad. De íme, a honnan kiindultam, oda érkeztem vissza. Minden gondolatunk — mint a példabeszédben minden út Rómába — a temetőbe vezet; hivált ha alkonyra hajló korunk különben is oda int ! S midőn halottaink emlékének még egy búcsú és áldó szóval áldozom : jelentésemet befejezve, magamat a főt egyházkerületnek, s a jelen közgyűlésnek szíves indulatába, gyarlóságaimat elnéző, vagy szeretettel elíedező kegyességébe ajánlom. Szász Károly. ISKOLAÜGY. Iskolapártfogó és iskolafenntartó az evang. egyházban. «Ne bántsd e hangyabolyt, e darázsfészekbe ne nyúlj, mert megbánod !» így vélekedtem még nem régen, miután egyszer elég vakmerő voltam azon javaslattal előlépni, hogy föntemlített két fogalom, melynek zavaros volta evang. sőt tán egész protestáns iskolaügyünknek sarkalatos hibája, a lehető legegyszerűbb módon szabályoztassék, a mikor azzal ütöttek agyon, hogy ez, a mint van százados usus, mely a szervezeti szabályok által szentesítve van. Mintha abból az következnék, hogy e régi usus jó, s ennek így kell maradnia. Százszorta ódonszerűbb dolgon változtattak és segítettek már. Ezen is lehet segíteni jóakarattal s áldozatkészséggel. Midőn most a nagy nyilvánosság előtt a legjobb akarat által vezéreltetve ez ügyben felszólalok, kijelentem, hogy bajos összes evang. közép- és felső iskoláinkat egy kalap alá fogni, mert a hány az iskola, annyiféle annak eredete s annyiféle annak fenntartása; e köiülmény rendkívül megnehezíti álláspontomat s arra késztet, hogy lehetőleg általánosságban szóljak. A ki a magyar tanügy történetét tanulmányozza, s tudomást vesz arról, hogyan emelkedett ez ország mívelődése a protestantismus s ezzel egyetemben a prot. tanügy terjedésével : büszkén vallja magát protestánsnak, s őseinek a mívelődéshez való vonzalmát s azért való áldozatkészségét csudálni fogja. Szívünk gyorsabban dobog, a protestantismus szikrája újra lobbot vet bennünk, ha azon lelkesedésről veszünk tudomást, mely a XVI. század lehető legsivárabb kulturális állapotán segítendő s azon célból, hogy az egyház számára biztos támpontokat teremtsen, már az első században egy csomó közmívelődési intézetet létesített. Igaz ugyan, hogy erre vonatkozó statistikai adataink nem elég pontosak, de annyi mégis bizonyos, hogy a jelenleg is fenálló iskolák közül a XVI. században 27 iskola volt már meg, melyek közül 8 katholikus és 19 protestáns intézet volt, s utóbbiak között volt 7 főiskola, mindegyike több intézettel.*) Nem kutatom, hogy hány jelenleg már nem létező hol katholikus, hol prot. intézet létezett még ezeken kívül a XVI. században ; elég világosan beszélnek a fönt kitett számok. A prot. ősöknek ezen áldozatkészsége századokon át tartott, s a viszonyokhoz mérten nemcsak elégséges, hanem sok helyt bőséges is volt, habár az időközben feléledt s megerősödött ellenség nem egyszer karhatalommal vette el azt, mit évek hosszú során át a protestáns buzgóság összehordogatott. Válságos küzdelmek után jutottunk elvégre azon időpontra, midőn a felekezetek nyilt küzdelme megszűnt, midőn minden felekezet, összes institutióival együtt a békés fejlődés útjára térhetett: a XlX-ik század, a felvilágosodottság, a humanismus, a vallásegyenlőség százada köszöntött be. E század szelleme jóltevője volt az országnak, egyházunk és iskoláinknak; de, hogy eszményeit megvalósítsa, nagy igényekkel lépett fel azon intézményekkel szemben, melyek a zászlajára írt civilisatiónak és humanitásnak szolgálatában állottak. Hogy e kor igényei az iskolákkal szemben milyenek, tudja mindenki: encyclopádicussá tette az elsajátítandó ismereteket, s hogy a halmazt közölhetővé és élvezhetővé tegye, szaporította a tanárok számát, a módszeren nagyot változtatott, a tanárok fizetését a tanári álláshoz illően, javította s azonkívül azon volt, hogy az iskola egészségi viszonyai javuljanak. Ezek a XIX. század vívmányai, melyek a nyugati államok hosszú és nyugodt mívelődési fejlődésének eredményei. A hazai ev. s általában prot. tanügy, mely összeköttetéseit a müveit nyugati népekkel folyvást fentartotta s különféle módon igyekezett a nyugatnak legalább is szellemi vívmányait iskoláiban érvényesíteni, a prot. tanügy — azt bátran mondhatjuk — anyagi szegénysége dacára nemcsak hogy minden időben a kor magaslatán állott, hanem egyszersmind a magyar hazafiságnak legbuzgóbb s leghathatósabb tényezője volt. A protestáns iskolák igen jól ismerték fogyatkozásaikat, de arról mindig meg lehettek győződve, hogy a fogyatkozások nem olyan természetűek, hogy a dolog lényegét, az iskola szabad és fenkölt szellemét, mely szellem a protestantismussal karöltve jár, veszélyeztetnék. A XIX. század, mindenféle tanügyi igényével előhaladt már egynéhány, körülbelül 7 évtizeddel, midőn *) Lásd «Magyarország fő- és középiskoláinak névkönyve* Felsmann Józseftől.