Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-10-27 / 43. szám

végre hazánkban egy uj tényező lépett a küzdtérre, mely factor nagy megerőltetéssel hozzáfogott a tanügy modernizálásához. E factor maga az állam volt, mely Trefort buzgó vezetése mellett a tanügy átalakítását megkezdette. Sorra építették a nagyszerű palotákat, a tanárok számát s fizetésöket emelték s e nagyszerű külső megjelenéshez alkalmazták az iskola beléletét megillető rendeleteket is. Most tűnt még csak fel a prot. iskolák szegénysége; s mi tagadás — a gazdagság mindig hódít, a díszes, csillogó ruha mindig tetszetős, a magas állású protektorátus pártfogása inponált s nemsokára az vált mintaszerűvé, hogy az állami iskolák mindent csalhatatlanul csinálnak. A kipróbált, humánus, hazafias s emelkedett szellemben működő prot. iskolák mellett ekkor az állami iskola lett a tökéletesség netovábbja, a közhangulat feléjök fordult s szülte az 1883. évi XXX. törvénycikk 47-dik § - át, mely azon célból, hogy a prot. iskolák is mielőbb a XIX. század köntösét felvehessék, az állami segélyt számukra biztosította, ha ugyan az illető prot. iskola valami ellenséges machinátió következtében feleslegessé nem vált, a mikor is reája olvassák majd a 47. §. következő passusát: «a vallás és közoktatásügyi miniszter segélyezheti az oly iskolát, „melynek fennállását országos míveltségi vagy fontos helyi érdekek kiválóan igénylik A prot. iskolafentartó hatóságok elragadva az áramlat által, kapva kaptak az alkalmon, annál is inkább, mivel a törvény magas követelményei őket készületlenül találták s sorra megalkudoztak a kormánynyal: végre is nagy kő esett le szívünkről, az iskola anyagi gondoktól menten versenyre kelhetett, a mintáknak odaállított állami iskolákkal. De az államnak teljes, valójában jóakaró figyelme tovább is terjed, midőn mosta felekezeti középiskolák tanárainak nyugdíját is az állami tanárokéval egyenlősíteni akarja s e végből a föntartó hatóságokkal és tanárokkal karöltve ez utolsó bajon is segíteni szándékozik. S a föntartó hatóságok — a tanárok érdekét szem előtt tartva — most sem tehetnek egyebet, mint anyagi szegénységük tudatában, a terv kiviteléhez hozzájárulni. Itt helyén valónak tartom kijelenteni, hogy elvi álláspontra helyezkedvén, ellensége vagyok a protestáns iskoláknál jelenleg divó kétfejüségnek, midőn t. i. az egyház és az állam közös fenntartói lettek az iskolának, még pedig azért, mert e kétfejűség az iskola kormányzását zavarja. Szerény nézetem szerint szükség van a piot. iskolák minden fajtájára, az egyház iparkodjék azokat a sajátjából föntartani s az állam, elismeréséül annak, hogy a prot. iskolák kulturális jelentőségét a múltban és jelenben méltányolja, részesítse egészen sajátjából a prot. tanárokat állami nyugdíjban s biztosítsa számukra is mindazon kedvezményeket, melyekben az állami tisztviselők esetleg részesülnek. De már most kérdem, mi az oka annak, hogy a protestáns buzgóság által létesült jelenleg még fenálló 52 iskola (összesen 69 intézettel) csekély kivétellel képtelen az ujabb kor fönt vázolt kívánalmainak a saját erejéből megfelelni ? E körülmény magyarázatát leli az iskolák keletkezésében s a föntartás módozataiban. A legtöbb prot. iskola ugyanis egyesek nagyobb alapítványaiból s a prot. közönségnek egyházmegyénként, vagy egyházkerületenként való adakozásából keletkezett, nagyobbára egyházi kezdeményezésből, vagy az egyház pártfogása mellett. Az iskola alapja meg volt vetve, meg is nyilt, s azontúl csak akkor juttatott az iskolának a prot. buzgóság az ő filléreiből, ha az iskola megszorult, vagy ha egyes nemes lelkű iskolabarátok végrendeletileg, majd ilyen, majd amolyan megkötéssel megemlékeztek róia. Bizonyos, hogy egyik másik iskola ily módon szép vagyonra tett szert; annyival azonban kevés bírt, hogy az új kor kívánalmainak megfeleljen, annyival pedig, hogy tanárait az államiaknak megfelelőleg nyugdíjazhassa, talán egy sem bir. De van egy mód, mely lehetővé tenné, hogy az egyház «veteményes kertjeit)) majdan, egynehány évtized múlva, minden idegen segély nélkül az igényeknek megfelőieg elláthatná, midőn aztán a protestáns iskola a szó szoros értelmében protestánssá lenne s nem kellene félnie az 1883 : XXX. törvénycikk 47 §. föntidézett szövegének kiforgatásától. Ez a mód pedig nem más, mint egyszer valahára véget vetni azon állapotnak, mely jelenleg az iskolafentartó és páltfogó magyarázata körül létezik. Ismerek pl. iskolát, még pedig főiskolát, melynek szervezete szerint: ((Mindazon prot. egyének, kik a főiskola föntartásához anyagilag hozzájárultak, vagy azt erkölcsi pártfogásukban részesítik, pártfogóknak tekintendők.)) Ha már most az illető főiskola gyűjtést rendez azon célból, hogy pl. egyik vagy másik intézetének szegényes pénzalapját növelje, vagy, ha elemi csapás következtében a főiskola épülete tatarozásra szorul, akkor leginkább azok, kiket a pártfogó cím legjobban megillet, azzal állnak elő, hogy elődjeik, sőt ők maguk is már többször adakoztak; tessék tehát az erkölcsi támogatással beérni. Ilyenkor kisegít azután egy esetleges országos kéregetés, midőn legtöbbször oly a n o k adakoznak, kik a főiskolát jó híréből ismerik, de különben vele semmi összeköttetésben nem állanak. Es a milyen az anyagi támogatás, olyan az erkölcsi is; ha a főiskola közgyűlését tartja, tanárok képezik közönségének legalább is egyharmadát s ha a költségelőirányzat egykétezer frt hiányt tüntet fel, így szól a határozat : «Majd azon leszünk, hogy a hiányt magunk közt előteremtsük!)) Tehát ismét ott vagyunk a koldusbotnál : sorra járjuk a pénzintézeteket, iparvállalatokat stb. s részesülünk szivélyes fogadtatásban, akár mint manapság a supplicánsok. Bizony, valljuk meg, szégyenletes állapot ez! Ne is szépítsük a dolgot: oly egészségtelen, rendetlen viszonyok ezek, melyek az ev. egyházi téren talalt közönyt az iskolára is kiterjesztették. Jelen cikkemben nem kutathatom, mi az oka az ev. egyházban található közönynek, melynek előbb-utóbb az iskolákra is el kellett harapódznia; nem akarom az ev. papságot azzal vádolni, hogy ők legfontosabb hivatásukat, a lelkészkedést nem gyakoroltak, s nem ápoltak kellően a prot. nemesszivűséget, lelkesedést; nem akarom az egyház és iskolák vezérférfiait avval sújtani, hogy ők hibásak a dologban, mert nem adtak az egyháznak s annak kiegészítő részeinek, az iskoláknak olyan szervezetet, mely mindkettejük jövőjét biztos alapokra helvezte volna : hanem a fölött akarom e helyt szerény nézetemet rövideden kifejezni, hogyan lehetne az iskolák jelenlegi állapotán segíteni. Igénytelen nézetem szerint ez nem lehet máskép, mint méltányos megadóztatás által. Minden iskola, felügyelőség, vagy presbvterium készítse elő kellően a szervezés ügyét s hívja össze összes volt és lehető pártfogóit közgyűlésre s állapítsa meg a megadóztatás kulcsát, még pedig oly formán, hogy az iskola számára minden évben egy oly összeget biztosítson, melynek legalább is felét az alaptőkéhez lehetne csatolni. Egyházkerület mint iskolafentartó pl. fizetne legalább annyi fél krajcárt, a hány lelket számít, szintúgy az egyházmegye. Egyházközségre ugyané kulcs volna alkalmazható,