Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-10-27 / 43. szám

XXVI-ik tc. keletkezésének százados emlékét zsinattartással üljük meg. Megjegyzem, hogy az 189% év nem csak az említett törvénycikknek, hanem a budai zsinatnak is századik — s a Károli—bibliának háromszázadik évfordulója, háromszorosan jubiláris év lesz. Egyházi törvényünk 90. §-a szerint pedig a zsinatnak tíz évenként kelletvén tartatnia, a legutóbbi debreceni zsinat pedig 1881. évi október hó 31-kén, a reformáció emléknapján nyittatván meg, ehez tíz évre, a zsinatot, a törvény értelmében is össze lehet, sőt kell is hívni. Részemről ezért is, a fentebbi okból is, nagy örömmel üdvözöltem a tiszáninneni egyházkerületnek az 1890. vagy 91. évben zsinattartás iránti indítványát — s miután azt, legújabb tudósítások szerint a tiszántúli egyházkerület közgyűlése is egyhangúlag magáévá tette, — azt hiszem, minket sem gátol semmi, hogy ahoz járulva, egyházkerületünk is — az idézett 90. §. értelmében kérje föl az egyetemes konventet az összehívás iránti szükséges lépések megtételére. Mily szép lenne, ha ismét — mint száz év előtt, zsinatunk az ág. hitv. testvér egyházéval találkoznék az ország fővárosában — s közös érdekeinkben, különös közjogi állásunk megvédésében együtt működve egymást támogathatnék! — Legyen ez az első viszhang a mi részünkről azokra a testvéri szókra, melyek az dg. hitv. egyetemes konvent elnöki székéből tegnap hangzottak felétik ! *) A főt. egyházkerületi közgyűlés egyéb teendőinek elősorolásával nem akarom becses fegvelmöket fárasztani. A közgyűlés napi rendén azok sorban előkerülnek. Csak arra kérem még egy pár percre figyelmöket, hogy az emlékezés és kegyelet adóját fizethessem le azok iránt, kiket utóbbi közgyűléseink óta a halál ragadott el körünkből, s kiket hiába keresünk és fájdalommal nélkülözünk sorainkban. Mert a halál — ez a soha sem pihenő nagy arató — ez évben is kivette belőlünk a maga tizedét. Ha a kaszája után esett rend nem olv sürü és tömött, mint egy-egy más évben volt, veszteségeink közül némelyik annál súlyosabb, annál mélyebben vérzi szivünket. Vizsolyi Gusztáv, kitől, mint tolnai egyházmegyénk gondnokától s e minőségben egyházkerületünknek is üresség esetén egyizben főgondnokától s nem egyszer az elnöki székben közgyűléseink bölcs és tapintatos vezetőjétől alig két évvel ezelőtt bucsúztunk, a közpályán a hazának még soká hasznos szolgálatokat és díszt *) Az evangelikus konvent testve'ri felhívása a Különfélék közt olvasható. Szerk. várva tőle — nincs többé! Az ész és szív, a jellem és élet annyi kitűnő tulajdonaival megáldott férfiú — egy előre ment csapás, szeretett élettársa halála által is szíven találva, egy kínos betegség fájdalmaival a Stoa bölcséhez s a tűrő keresztyénhez egyaránt illő nyugalommal küzdve — végre kilehelte nemes lelkét. Emléke mindnyájunk szivében él s emléke, példája, lelkesítve és kegyeletünktől környezve, ledönthetetlcn szoborként áll előttünk. Második s épen oly méltán siratott veszteségünk — annyival váratlanabb és lesújtóbb, mert fiatalabb erőt ragadott el a munkanap delén, a barázdából, Szüddy János feketehegyi lelkész s egyházmegyei és egyházkerületi tanácsbiró váratlan halálában ért. A kedély és elme legmélyéből eredő s az ércharangként teljes hangon csendülő szó, mely őt a debreceni zsinaton, egyetlen felszólalásával, annak elsőrendű szónokai közé emelte, nem fog többé hangzani közöttünk; de örökre cseng páratlanul szép és remek egyházi beszédeiben, a nemes lélek s vallásos meggyőződés e drága hagyományaiban. Nőt és gyermekeket nem hagyott, a kik sirassák; de gyülekezete, melynek élettársa és apja volt, váltig siratja még; az alsó-baranyabácsi egyházmegye méltán gyászolja kitűnő munkását benne. Barátjai, a testvérekkel együtt, fájlalják elhunytát. S a főt. egyházkerület sem fogja — hiszem — megtagadni tőle a sóhajt, melylyel én áldást rebegek emlékére ! Fő- és középiskoláink tanártestülete dr. Bihari Pétert vesztette el, a ki theol. intézetünkön s pesti főgymnasiumunkon a bölcsészeti tantárgyak előadója volt; de már az elmúlt tanévben betegsége miatt kötelességeit nem teljesíthette. A kitűnő tehetségű s nagytudományu férfiú, kit éles boncoló ész s széles látkörü tudományosság jellemzett vala, talán épen tehetségei s munkaereje túlfeszítésének, a mohóság szélsőségébe átcsapó munkaösztönének esett áldozatul, előbb mint teste megoszlattatott volna. Szomorú sorsát barátai, társai mély megilletődéssel szemlélték s kisérték őt a szomorú helyre, honnan a sírba lépés már szabadulás volt. Munkás lelkészi karunkból Kovács János verebi lelkészt, ki az élet s kötelesség fáradalmai után csöndesen aludt el; Király Imre mindszentbogádi lelkészt, kit patriarchai alakjában, hívei s mind a kik ismerték, méltán szerettek — és csak egy tegnap vett értesülés szerint Pap Lajos kajászószentpéteri lelkészt, kit legjobb férfi korában, bánat és betegség kétélű fegyvere vágott ki az élők sorából, vesztettük el még, kik tetézik előbbi veszteségeinket. — Meghalt,