Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-10-13 / 41. szám
gosan számítani, tehát akként, mintha mindenik működő tanár 15 év óta szolgálna. Ebből 334 frt után esnék egy tag után 5°/0 -kal egy évre 16.70, 15 évre 250 frt 50 kr, a mi a 65 tag után ismét 250.50 X 65 — 16,282 frt 50 krral szaporítaná a nyugdíj-intézet tőkéjét. És így a két cím alatt mindjárt az ujraalakulás pillanatában 31,392 frt 50 krral gyarapodnék a töke, a mi a most meglevő tőke állományt egyszerre 91,449 frt 17 krra emelné föl. Az évi állandó bevételi források következőleg volnának előirányozhatok : I. Tanárok tagsági díja évi io írtjával 65 X 1 0 — 650 frt — kr 2. Fenntartó testületek járuléka évi 20 forintjával 65 x 20 = 1300 > — » 3-1350 tanuló tandíj-pótléka két harmad református után 1 írtjával 900, egy harmad más vallású után 450 X 2 szintéa 900 frt, együtt 1800 » — » 4-Egyházkerületi évi segély IOOO s — » 5-Mostani tőke kamatjából 3788 » 56 » b. A tőkeszaporulat 6°/<ro s kamatja .... 1883 > 55 » 7-Az uj tagok belépési illetéke mint fizetési har-IOOO » » tehát összesen: 11,422 frt 11 kr E bevételi források indokolására röviden csak anynyit, hogy az i. sz. alatti megvan most is a fennálló gyámintézetben s ha épen tetszik, még pontosabban és helyesebb kulcs szerint az alapfizetés egy sőt két percentjében volna megállapítható, a mikor e forrásból az előirányzottnál még valamivel több bevétele lenne a nyugdíjintézetnek. További fenntartását indokolja a megszokás és helyesség. A fenntartó testületek járulékát indokolja a dolog természete, a miért a kormány tervezetébe is felvétetett. Maga az összeg, egy tanszék után 20 frt, egészben véve oly csekély, hogy szükség esetén még fokozható is volna. Valószínűnek tarrom, hogy ennyit a miniszteri tervezet is követel majd az országos nyugdíjintézetbe a fenntartóktól. A tanulók tandíj-pótléka most is megvan a dunamelléki gyámintézetnél, körül-belől ugyanekkora összegben. Uj pont volna az egyházkerületi évi segély ezer frttal, melyre az államsegélyi tőkék kamatjából meg is volna a fedezet, ha az egyházkerület megemberelné magát a fizetésre. Indokok : van rá praecedens, mert a mult évi egyházkerületi gyűlés épen ez alapból szavazott meg központi segélyt a kerület mindenik gymnásiumának; az autonom rendelkezési jog is megérdemel egy kis áldozatot; a kulturális szempont is elég nyomós ok ; a középiskolának az egyház testéhez való teljes oda csatolása is nyom valamit a latban ; középiskolai tanáraink teljes megtartása sem utolsó érdek; és az az erkölcsi tudat is ér valamicskét, hogy mindezt Önerőnkből és magunknak s utódainknak tettük. A mostani tőkék kamatjövedelme, mint tényleges állapot, nem szükségei indokolást. A fizetési harmadok és korpótlékokból való jövedelem felvétele a kormány tervezetében is legfontosabb tétel, melyet az állami nyugdíj-intézetnél is fizetni kell. A tőkének 6°/0 -kal való jövedelmeztetése egyelőre szintén reális felvétel, mert a gyámintézet meglevő tőkéi hatnál is magasabb kamatot hoznak. Végül a 7. sz. bevételi forrás szintén természetes és reális, minthogy a kihaltak vagy a penzionáltak helyébe évről-évre új tagok lépnének, kik fizetési harmadukkal bizonyos pencentben állandóan szaporítanák az intézet -jövedelmét. A kihalási percentet a 65 személynél bajos biztosra venni, s azért csak hozzávetőlegesnek kívánom tekinteni azt a felvételt, hogy évenként 3 tag hal ki vagy megy nyugalomba a 65 tag . közül. Lehet több, lehet kevesebb a viszonyok esélye szerint, de körülbelül 3 tekinthető a kidőlés középszámának. Már most a meglevő gyámintézetnek jelenlegi kötelezettségeit levonásba téve, tehát a 11,422 frt 11 krból levonva a most segélyezésre fordított 2575 frtot, maradna az új nyugdíj-intézetnek 8847 frt 11 kr. évi jövedelme és 90 ezer frtot meghaladó tőkéje. Kérdés, hogy ekkora alap és ennyi jövedelem megbírna-e olyan természetű nyugdíjazást és olyan özvegy-árva segélyezést, minő jelenleg az állami tanárokra nézve fennáll, azaz tudna-e egy ily alapokon szervezett intézet a tanároknak 30 esztendei szolgálat után alapfizetésüknek megfelelő teljes nyugdíjat és özvegyeik-árváiknak félannyi gyámolítást biztosítani ? Ez ismét számítás dolga, még pedig egy kissé komplikáltabb számítást igényel, mintsem azt az olvasó untatása nélkül itt megcsinálom lehetne. De én magamnak megpróbáltam a hozzávetőleges számítást s azután szakértővel is revideáltatván, véleménye az volt, hogy a számítás helyes, az ily alapokra fektetett nyugdíjintézet életképes lenne. Nos már, ha így áll a dolog, hogy ilyen tényezők összeműködésével szilárd alapú intézményt lehetne csinálni önerőnkből és az egyház kebelében: akkor én tisztelettel kérdem az állami nyugdíj-intézet pártolóit, hogy miért vessük magunkat az állam mentő karjaiba, mikor egy kis jóakarattal a magunk emberségéből is megélhetünk ? És ez független és szabad protestáns voltunkhoz illő élet volna. Iskoláink megtarthatnák azt a szabadabb légkört, mely eddigi életük egyik főjellemvonása volt. Tanáraink megőrizhetnék azt a független testületi szellemet s visszaszerezhetnék azt a lelki szabadságot, mely a régebbi protestáns tanárnak főbüszkesége vala. Önérzet, öntudat, gondoktól ment nemes becsvágy költöznék tanári testületeinkbe, melyek most az államiak által lenézetve, a társadalomban meggyengült prestige-zsel, az egyház részéről némileg háttérbe szoríttatva, elkedvetlenült, szárnya szegett életet folytatnak. De más oldalról is előnyösebbnek tartom az egyházi nyugdíjazást. Az egyházi egységes nyugdíjazás továbbra is biztosítaná a protestáns iskolák egységes szellemét s nem hintené el a visszavonás és irigység magvát a tanítás különböző fokozatán működő tanárok között, mit az állami tervezet öntudatlanul bár, de múlhatatlanul elő fog idézni főiskoláinkon. Tegyük fel ugyanis, hogy a gymnasiumi tanárok állami nyugdíjintézete létre jő, kérdem, minő helyzet támad akkor a mi főiskoláinkon? Az, hogy az a praeparandiai, jogi és theologiai tanár, kire az állami kegy nem mosolygott, megfelelő nyugdíj-intézet hiányában anyagilag háttérbe szorítottnak fogja érezni magát, s az emberi természet ismeretes gyengeségeinek hódolva, versenygést kezd, visszavonást szít a testületben, melynek káros hatását keservesen meg fogja érezni mind az iskola, mind az iskola-fenntartó egyház. Tapasztalati igazság, melyet nem szabad szem elől téveszteni, hogy a földi intézmények létesítésénél az emberi gyengeségek hatalma mindig nagy szerepet játszott, s ezt nem szabad kifeledni a számításból. Fejtegetésem végeredménye az, hogy a míg és hol lehet, meg kell őrizni a protestáns gymnasiumok autonómiáját. Ki kell emelni tanárait abból a lethargiából, melybe sanyarú anyagi helyzetük sülyesztette, mert az ő hanyatlásuk az iskolaügy hanyatlása, az ő emelkedésük a protestáns tanügy és •—• tegyük hozzá — a protestáns egyház kulturális emelkedése. Ez emelkedést az
