Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-30 / 26. szám

nagyságával, mérhetlenségével irgalmával. És végre az utolsó kifejezés, a teljes kifejlődés, a legfőbb kinyilatkozás, a végleges kijelentés az evangeliomban; Jézus nekünk adja az atyát, ki az egekben van, ki minket vigasztal, megáld, és akinek a haldokló megváltóval elmondhatjuk: atyám, a te kezeidbe teszem vissza szellememet. íme, hogyan jelenti ki magát az Isten, hogyan adja magát nem közönyösen, nem is durva erőszak által, se nem mint egy színpadi jelenet, annélkül, hogy kívánnák vagy keresnék, hanem kijelenti magát a léleknek, mely kereste, küzdött, szenvedett, könyörgött érte. Ez a biblia drámája. És a lelkiismeret kereste a szellemet, az ideális szentséget. Eleinte a vallás a materialismus nyelvezetébe volt takarva; mózesi rendelések, anyagi áldozatok, igen bonyolult ritualismus, egyetlen templom, hogy jól meggyökerezzék ez az eszme, hogy csak egy Isten van. Azután magasabb erkölcsi parancsok, a szentségnek, de még csak a törvényes szentségnek eay kódexe. Ez a gyermekek nevelése, ez a fokozatos kijelentés. Lassanként a szellem kibontakozik, az ideális szentség erősödik, de minő küzdelmek között! A nép ellentáll, nem akarja ezt a rettenetes felelősséget. Jobb szereti a jól meghatározott, jól formulázott, jól kiszabott külsőségből álló áldozatot. Ebből áll a prófétákkal való harc; és a próféták kiragadják azt materialismusából, szent erőszakot tesznek rajta, kifejtik előtte az ideális erkölcsiség nagyságát: «Ime a bojt, a melyben én gyönyörködöm, szaggasd el a gonoszság láncait és oldozd el a szolgaság köteleit.)) És végre a tragicus erőfeszítések után elérkezik a teljes kinyilatkozás, a jézus Krisztus, hirdetve a szív szentségét: «az Isten országa nem itt van, se nem ott van, az tibennetek vagyon.... Az Isten szellem, akik imádják szellemben és igazságban imádják.)) íme hogy keresi a lelkiismeret a szentséget, ime hogyan jelenti ki azt az Isten neki, nem küzdelmek, fájdalmas tapasztalatok és benső munka nélkül, hanem hosszú, fáradságos előkészület után. Ez a bibliának drámája. És a lelkiismeret kereste a szeretetet, a tökéletes szeretetet. Bizonyára nem jut el arra az első időszakban Először a rettenetes, szigorú féltékeny, néha kegyetlen Isten. Azután egy olyan Isten, kiben a szelídség mérsékli a szigorúságot, egy Isten, ki büntet harmad negyedizigben, de irgalmat cselekszik ezer izigben. Azután a bocsánat Istene, ki elfogadja a bűnbánó Dávid könnyeit. A társadalmi viszonyokban először a megtorlás törvénye, szemet szemért, fogat fogért. Azután a szeretet felvillanásai a zsoltárokban és prófétákban. És végre a legfőbb szeretet kitűnik Jézus kijelentésében: «az Isten szeretet, szeressétek egymást, szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak.)) De hogy e fényhez juthassunk, hogy azt meghódítsuk, hogy arra méltók legyünk, hogy annak örülhessünk, minő hosszú úton kell végig menni, melyen a lelkiismeret fáradságosan, fájdalmasan halad az önzés és gyűlölet éjszakáján keresztül. Ez a bibliának drámája. És végre a lelkiismeret kereste a legfőbb vigasztalást, a meny országot, a halhatatlan reményt. Ah de eleinte mindenütt sötét van, a lelkiismeret nem veszi észre a mennyet, legjobb reményei is mind a földre szorítkoznak : ((tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hoszszú ideig élj a földön.)) Egy hosszú boldog élet, de csak a földön, ebből áll az igaznak ambitiója. Azután jőn a seol zavaros eszméje. Azután a gyász, leveretés, száműzetés között, az elvesztett földi haza fájdalmai között, a próféták spiritialismusának sugallata alatt, a görög eszmével való érintkezés folytán, megjelennek a jövő élet halvány sugarai. De minő fáradságos út ez, míg ide érünk, minő „via dolorosa /" És végre a legfőbb kijelentés feltűnik, a menny sugárözön támad fel előttünk a Jézus Krisztus által, az úrnak hatalmas keze tova űz minden felleget és felragyogtatja fejünk felett, mint vidám reménységet az örök élet valóságait. íme a lelkiismeret hogyan szerzi meg a jövő életet, hogyan jelenti ki azt az Isten, fokonként, lassan, fájdalmasan, küzdelem és áldások közt. íme ez a bibliának drámája. De a bibliának ez a drámája az én drámám is. Én is általmentem ezen, ez az én egész történetem, egészen az enyim. Én is ismerem e fényt és árnyakat, e bukásokat és felkeléseket: ez az én drámám, ez az én történetem. íme a biblia ezért igaz története az emberi léleknek. Egy egészet képez az, egy élő, egészen összefüggő organismust. Az illendőség és épíiletesség színe alatt ne töröljétek ki árnyait, ne próbáljátok megtisztítani ; megcsonkítanátok azt, nem ismernénk rá többé, de nem ismernénk abban magunkra se ; ne nyúljatok hozzá, hagyjátok úgy amint van, szükséges összefüggés van annak minden részei között. Merem állítani, bármi képtelennek lássék is, hogy nem több könyv az, hanem csak egy könyv, a lélek könyve, a testből kibontakozó és a szellemért küzdő lélek könyve. Csak egy könyv van, és ez az, amit oly bámulatra méltón fejezett ki nyelvészeti átalakítás folytán, ékes barbarismussal nyugot realista egyháza. A görögök nuancirozó gondossággal elnevezték e gyűjteményt a könyvek különfélesége miatt egy köznemű szó többesével /iífilíanak. Nyugot pedig e többest hatalmába vévén, vakmerőséggel, egy betű változtatás nélkül megtette latin szóvá, még pedig egyessé, a bibliá-\\, így erősítve meg azt, hogy ez csak egy könyvet tesz, oly szoros összefüggés van ennek minden részei között. Csak egy könyv van, a lelkiismeret Isten felé törekvésének könyve, a lélek igazság felé haladásának könyve, a homályon, csalódásokon, fájdalmas küzdelmeken keresztül, a melyek nekem tanulságomra vannak és élő szükséges kijelentést képeznek. Igen, hogy felkeljek, felinduljak, hogy a rossztól iszonyodjam, a szentséget lángolón szeressem, szükségem van e felvillanásokra és e sötétségre, e nehéz haladásra, a materialismusban való ez elbukásra, a bűnbánat eme kiáltásaira, az imádás e magas röptű szárnyalásaira, a prédikátor ezen scepticismusára; szükségem van e lassú, nehéz haladására a lelkiismeretnek, mely kutat, szeret, harcol, míg megtalálja Istenét, azt az Istent, ki őt meghallgatja, fenyíti, megáldja ; ki magát neki adja azon mértékben, a mint azt legforróbb vallásos szüksége kivánja. Ez a bibliának nagysága és szépsége. Ez a lelkiismeret drámája, az Istennek tragicus és fokozatos kijelentése. Valóban az emberiségnek vallásos eposa az, ha az epos, a mint azt definálják, oly költői elbeszélés, a melyben a menny és föld együtt működnek. Ezért szeretjük a bibliát és ily szellemben mondhatjuk róla, hogy az Isten beszéde, öröme és vigassága a mi szívünknek. * * * Az öröm és lelkesedés nagy napja volt az, mikor a mult század elején 1725-ben Calvin városa, Genf, felhagyva a zavargással, pártoskodással, bypocrisissel, mit keblében a confessiók zsarnoki uralma támasztott, visszatért a reformatió prófétai első szelleméhez és összetörte a dogmaticai jármot, mely nivellálta és lesülyeszté a lelkeket, kihirdeté a hit szabadságát és mint hála egyesülés jelét kitűzte a zászlón, a bibliát. Igenis ez a lelkesedésnek, vallásos ébredésnek nagy és dicső napja vala. Mert