Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-23 / 25. szám

mennek vissza, melyet a mostani Márk sok helyen megváltoztatott vagy megrövidített, úgy, hogy a kanonikus Márk csak annyiban nevezhető ős evangéliumnak, amenynyiben az elbeszélések eredeti jellegét ebben lehet leginkább felismerni. Egy másik nagyon vitás kérdés továbbá az, hogy azon ős evangelium eredetileg milyen nyelven Íratott, vagy hogy a synoptikus evangéliumok közül melyik ragaszkodott ahhoz legszigorúbban és általában milyen viszonyban állanak ezek azon ős evangeliumi irathoz? A tübingai iskola, illetőleg annak nagynevű alapítója, Baur, azon nézetben van, hogy a s}moptikus evangéliumok alapját a Papiás egyházi atya által említett Mátétele beszédgyüjtemény képezi (loyía), mely azon nyelven, szigorú zsidó ker. szellemben Íratott, s ennek alapján jött létre először a kanonikus Máté evangeliuma, s azután a másik kettő, de mindegyik bizonyos vallásos irány érdekében, a partikuláris vagy universalis párt szolgálatában, minélfogva ezek iránymunkáknak tekintendők. Azonban bármelyik hypothesis legyen is valószínű, s akár milyen irányban fejtjük is meg az evangéliumokban tapasztalható rokon és eltérő vonásokat, azért ezeknek históriai karaktere kétséget nem szenved. Jézus élettörténetének megírásánál eZek képezik a biztos kiindulási pontot, s ha elismerjük is, hogy a közlött elbeszélések az irók felfogása és különböző iránya szerint különbözőleg vannak kiszínezve, mindazáltal ezek lényegükben históriai alapon állanak. Holtzmann már 1865-ban adott ki egy művet a synoptikus evangéliumokról, melyben az őskeresztyénség írott emlékeinek alapos tanulmányozása után azon eredményre jutott, hogy ezen három evangeliuma lényegében két forrásra vezethető vissza: egy históriai munkára, mely leginkább a Márk evangéliumában ismerhető fel, és egy beszédgyüjteményre, mely magában foglalta Jézusnak mindazon beszédeit, melyek Márkkal szemben, a Máté és Lukács evangéliumában olvashatók. Ez a beszédgyüjtemény hihetőleg a Papiás által említett beszédgyüjtemény volt, mely a mennyire a két evangéliumnak egymáshoz való viszonyából következtetni lehet, Lukácsnál eredetibb alakban maradt fenn. E felfogás, mely az ős evangelium hypotheisisének a töredékek elméletével való kombinációja, módosított alakban Weissnál is feltalálható, ki a Papiás loyía-jában nem puszta beszédgyüjteményt lát, hanem egy apostoli forrást, mely magában foglalta Jézusnak tetteit és beszédeit egészen szenvedésének történetéig, s hihetőleg Mátétól keletkezett. Ezen Mátétól keletkezett forrás azután úgy a Máté, mint a Márk evangéliumában átdolgoztatott, de Márknál nagyobb mértékben, mint a kanonikus Máténál. Márk ez apostoli forrás mellett, még Péter élőszóbeli előadásait is figyelembe vette, kivel később, midőn már Pál apostolt elhagyta, benső viszonyban állott. Ezen felfogás mellett tehát egy ős Márk felvétele teljesen felesleges. Weissnak ezen nézete mindenesetre igen érdekes, mert midőn ő az állítólag Máté apostol által írt históriai jellegű munkát az ős ker. irodalom kiindulási pontjának tekinti, ezzel egy olyan forrást jelöl ki, mely Jézus közvetlen környezetében keletkezett s mely épen az által az evangeliumi elbeszélések hitelességét feltétlenül igazolja. Ezen nézettel szemben Volkmar azt állítja, hogy a synoptikusok közül legkorábban keletkezett Márk, azután Máté és Lukács, de egyiknek sem volt biztosan meghatározható forrása, hanem az evangeliumi elbeszéléseket mindannyian szabadon állíthatták össze a szájhagyományból. É felvétel éles ellentétben áll a Weisz nézetével, és e mellett az evangeliumi elbeszélések históriai értékét nagy mértékben leszállítja. Azonban Márk evangéliumának elsőbbsége egyáltalában nem tekinthető véglegesen eldöntöttnek, sőt igen tekintélyes számban vannak azon isagogusok, kik azt állítják, hogy Márk legkésőbb keletkezett és épen a másik kettő alapján, s viszont olyanok is vannak, kik a kanonban levő sorrendet tartják helyesnek. (Vége' köv.) Petri Elek. BELFÖLD. Egy kis visszaemlékezés a nagy-enyedi ünnepélyekre. (Nyílt levél a szerkesztőhöz). Kedves Szerkesztő Barátom ! Mikor a pesti theol. akad. tanári kara csekélységemet azzal tüntette ki, hogy a nagy-enyedi kollégium szentelésén képviseljem az intézetet és üdvözöljem a legfiatalabb theol. akad. nevében hazánk egyik legrégebbi s most csak megifjodott nagy főiskoláját: Te, mint gondos és olvasóközönséged kíváncsiságára a figyelmes szerkesztő azonnal megfogtál tudósítónak. De úgy látszik, nem eléggé biztál már előre sem az én tudósítói gyorsaságomban — megszoktad, hogy csak folytonos biztatás mellett tudsz valamit tőlem kicsikarni — felszólítotttad ugyanily szerepre egyik erdélyi kartársunkat is s mikor elmentem, gondodat oda a távolba is, kiterjesztetted, megizenve a te portomentes nyílt postádon, hogy alkudjunk meg ketten, hogy melyikünk miről tudósít. És az eredmény a két tudósító mellett is az lett, hogy végre is neked kellett valamit kiollózni a napi lapok sovány közléseiből. De ennek senki más nem oka, hanem egyedül csak Nagy-Enyed. Ha máskor még ünnepélyt rendez és azt akarja, hogy a Prot. Egyh. és Isk. Lap ne három hét múlva, hanem már a legközelebbi számban hozza annak leírását: akkor a lap tudósítóját ne hívja meg annyi bankettre s illetve, hogy ennek szíve ne fájjon a mellöztetés miatt, ne is rendezzen bankettet, mert csak így érhet célt. A szegény szerkesztő itthon mindennap hiában várt, a tudósító pedig ott hiában esdeldett egy-két órai szabad időért, lehetetlen volt szabadulnia azoktól a rendkívüli szíves emberektől. Mert úgy éreztem ott abban a «bérces kis hazában)), mintha nagyobb volna az emberek szíve, s míg láthatárukat ugyan a magas hegyek kősziklái korlátozzák, de szívüknek nem vet határt semmi, érzéseik a büszke Királyhágót is földdel egyenlővé teszik, hogy még csak ez se képezzen válaszfalat a testvérek között. És épen arra a nagy szeretetre való visszaemlékezés iratja velem e néhány sort is, mert jól esik vissza képzelnem magam újra meg újra abba a kedves városba, szíves körbe; szeretem lelkem elé idézni a collegium ódon bolthajtásos, kopott tölgyfa lépcsőjű és ajtójú, kivásott tégla folyosójú épületét, melyen annyi évtized sőt század és annyi tanuló nemzedék hagyta rajta a maga nyomát. Szeretem újra látni az új épületet egyszerűen nemes, Ízléses homlokzatával, célszerű, modern berendezésével, szép karban tartott gyűjteményeivel, hatalmas aulájával stb. A mult, a jelen és a jövő együtt. A mult nagy fejedelmi alakja uralkodik szellemében a jelen felett és világít be a jövőbe cctettekre híván fel az utódokat)). És örömmel időzöm újra annak a derék tanári karnak, annak a hatalmas tantestületnek, mely az