Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-09 / 23. szám

könnyűvé teszi a földtől és siránkozó kedveseinktől a megválást, ha nem a pünkösdi lélek vigasztaló, bátorító ereje, mondván : hogy e föld csak a testnek hazája, a szellem, mely a porsátort egy ideig élteti, visszaszáll eredeti kútfejéhez az Istenhez s az itt kiállóit csalódások, szenvedésekért romolhatatlan boldogságban részesül. Szóval : nincs az életnek olyan pillanata, melyben a szentlélek vigasztaló, munkás ereje ne közöltetnék azokkal, kik a világot igazgató teremtőnek örök szeretetében tántoríthatatlanul megmaradnak, kik hitük, reményüket nem a mulandó emberekbe, a föld romlandó kincseibe, hanem a szeretet, kegyelem és minden jónak kiapadhatatlan forrásába, a jó Istenbe helyezik. Édes magyar hazánk, miként evangyeliomi egyházunk nemcsak a mult sötét századaiban, de a felvilágosodás századának nevezett jelenben is nagyon sok megpróbáltatásnak, nyilt és alattomos ellenség zaklatásainak van kitéve; de mint az apostolok ideje óta mindig találkoztak a pünkösdi lélek által megerősített, megvesztegethetlen igaz hazafiak s megtörhetlen hitbajnokok, kik a haza és egyház létele- és felvirágzásáért vérüket is áldozták : úgv a jelenben sincs okunk panaszra, mert őseink példáján lelkesülve, a pünkösdi lélek által erősítve, ma is dicsekedhetünk oly jeles férfiakkal, kik édes hazánk drága alkotmánya, a lelki szabadság s a Krisztus anyaszentegyháza mellett apostoli buzgósággal viaskodnak. Ezeknek példája lelkesítsen, segítsen mindnyájunkat, hogy imádott hazánk és evangyéliomi egyházunk felvirágoztatása érdekében semmi faradságot ne kiméljünk. Ha netalán bekövetkeznének a megpróbáltatások nehéz napjai, álljuk meg helyünket becsülettel. A pünkösdi lélek segítségünkre leend. Emeljük fel szavunkat az igazság védelmére, a pünkösdi lélek erőt kölcsönöz annak s győzelmünk biztos leend. Ne rejtsük véka alá a világosságot, hanem közöljük azt készséggel a sötétségben járókkal s tapasztalni fogjuk, hogy jó igyekezetünket a pünkösdi lélek nemcsak elősegíti, de mindanynyiszor meg is szenteli. E szent hittől áthatva, legyen boldog pünkösdi ünneplésünk ! Filep Endre. Tájékozás a bibliai bevezetésian körében. (Folytatás.) Ezen előmunkálatok után Wellhausen kisértette meg a hexateuchus előállását megfejteni. Alapos szövegkritikai tanulmányok után, Gráf és Kayser felvételének megfelelőleg, kimutatja, hogy a zsidó kultusz és az arra vonatkozó törvények benső összefüggésben állanak egymással. A részletekben azonban sok pontnál eltér elődeitől, de különösen abban, hogy ő a pentateuchus forrásait élesen külön választja egymástól. Míg elődei 3 főforrást vettek fel (az elohista, jáhvista és 2-dik elohista művét), addig ő még számos más forrásokat vesz fel és pedig 1. 2. és 3—ik elohistát, 1. 2. és 3-ik jahvistát, mely különböző forrásokat egy későbbi szerkesztő összeolvasztotta, s így állott elő az u. n. 2-ik elohista mű, mely azután még később a papi törvénykönyvvel olvasztatott egygyé. Sőt Wellhausen ezt a papi törvénykönyvet is, melyet ő Q-val jelöl, alkatrészeire bontja, s azt sem tartja egy szerző művének, hanem különböző forrásokból és pedig r. 2. és 3-ik Q-ból állítja össze. Hasonló eljárást követ a Deuteronomiumnál, itt is apróbb forrásokat különböztet meg, s beszél 1. 2. és 3-ik deuteronomistáról. Wellhausen ezen fejtegetései által kétségen kívül az újabb isagogusok között az első helyet foglalja el, s méltán is, mert 1878-ban megjelent cJzráel története)) című munkája, melyben korábbi forrástanulmányait összefoglalja, a pentateuchus kritikájának egyik legfigyelemreméltóbb produktuma. Az ő álláspontja több tekintetben ma már egyetemes elterjedésnek örvend; különösen azon állítása, hogy a 2-ik elohista és jahvista forrás korában egyesíttetett, mielőtt még az u. n. papi törvénykönyv (Q.) a hexateuchusba felvétetett volna, ma már úgy szólva vitatárgyát sem képezi. Wellhausen művének legnagyobb hibája az, hogy ő pusztán csak irodalomtörténeti kritikát folytat a források különválasztásánál, s a históriai kritika segédeszközeire semmi figyelmet nem fordít, pedig ezek nélkül csak setétben tapogatódzunk. Wellhausen említett munkája után 3 évvel Reuss is kiadta «az ó-testamentomi szent iratok» c. művét, bátorítva azon eredmény által, melyet Gráf hypothesise az ujabb időben kivívott, s melynek kezdeményezőjéül, magát tekinté. Reuss az ó-testamentomra is alkalmazza azon methodust, melyet az új-testámentomi iratok történetével oly sikerrel alkalmazott, lényegesen eltérve az eddigi szokástól, melyszerint e tárgyat egy általános és egy különös bevezetéstanban szokták tárgyalni. O nem veszi külön tárgyalás alá az egyes könyveket, hanem irodalomtörténeti utat követve, illeszti be a zsidó nép történetébe, kapcsolatban a zsidóvallás fejlődésével, az ó-testamentomnak egyes könyveit. Az egész anyagot 4 csoportba osztja, melyek közül az elsőben a hősök korát irja le (Saul királyságáig); azután jő a próféták kora; azután a papok kora és végre az Írástudóké. Különösen figyelemreméltó Reuss művének azon része, mely a papok korával foglalkozik. Szerinte a babyloni fogsággal kezdődő korszak Izráel történetében nem volt a legszegényebb, sőt épen a legfontosabbnak tekinthető, mert ezen korszaknak irodalmi munkássága, szellemi tevékenysége által lett a zsidónép a vallás terén első rangú tényezővé. Ezen korszak tevékenységének legfontosabb eredménye a törvények szerkesztése, azoknak egy gyűjteményben vagy törvénykönyvben történt összeállítása és életbeléptetése. Az első efajta törvénygyűjtemény a Levit. 17 — 26. fejezetekben levő kódex, mely az Ezekhiel-féle törvényekkel rokon tartalmú, de nem általa íratott. E kódex később hasonló szellemben készített törvényekkel kibővítve és egy képzelet által alkotott, tehát semmi reális alappal nem bíró históriai keretbe illesztve, Esdrás által 444-ben közrebocsáttatott, mint papi kódex. Ezzel azonban a törvényhozó és kodifikáló tevékenység még nem ért véget. Ujabb törvények készültek, többek közt a nagy engesztelő ünnepre vonatkozó törvények, melyek azután az Esdrás idejében megjelent papi törvénykönyvvel, továbbá a jáhvista munkájával és a Deuteronomistáéval később összeolvasztanak. Midőn azonban Reuss nemcsak a pentateuchusnak legutolsó átdolgozását, hanem forrásainak legnagyobb részét is a fogság utáni időre teszi: ezzel még nem csatlakozik azokhoz, kik az ó-testamentomnak többi iratait is a fogság utáni időbe helyezik. O Joelre, Mikeásra, Zakhariás 9—14. fejezetére vonatkozó korábbi állításait fenntartja, s úgy ezeket, mint Jób és Ruth könyveit, valamint az Énekek-énekét a fogság előtti kor termékeinek tartja. Mózes tevékenységének jelentőségéről pedig azt mondja, hogy Mózes kétségenkívül Izraelnek legnagyobb törvényadója volt. Még a későbbi isteniszteletnek rendje is, legalább alapvonásaiban, Mózesre vezethető vissza, s ha ő a népnek politikai alkotmányt nem is adott, de az nagyon valószínű, hogy az ő befolyása kiterjedt a társadalmi rend későbbi alakulására. E felfo*