Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-04-21 / 16. szám

gyűjteményt, melyből 1871-ben két füzet jelent meg; de azóta a közlés megszakadt s most mint posthumusok látnak napvilágot e harmadiknak nevezett füzetben a temetési beszédek és majd egy negyedikben s ötödikben az ünnepi, alkalmi és közönséges prédikációk. E harmadik füzetben nyolc halotti egyházi beszéd és 16 oratió foglaltatik, mely utóbbiak közül hathoz ima is van csatolva. Révésznek e beszédeire is tökéletesen reá illik ama jellemzés, melyet a régebbi gyűjteményről adott dr. Ballagi Mór a Révész Imre felett tartott akadémiai emlékbeszédében, midőn, azt mondja, hogy «a tisztán kifejtett igazság erején kívül semmi oly szónoki fogáshoz nem folyamodik, mely a beszédeket csillogóvá szokta tenni. Innen az a régiekre emlékeztető egyszerűség és komoly, mondhatni szent ünnepélyesség, mely beszédeit jellemzi és azoknak nem annyira megkapó, mint csendes, mélyre menő hatást biztosít. Es ha a prédikátorok azt hozzák fel e beszédek ellen, hogy általuk elmondva nem teszik meg azt a hatást, melyet várnak: ez a Pygmeusok panasza, hogy nem bírják a Herkules buzogányát forgatni. Azt az egyszerű fenséget, mely Révész beszédeinek sajátja, teljes mértékben bizonyára csak az ő hatalmas egyénisége tudta érvényesíteni.)) Ennél szebben és igazabban alig Írhatna valaki az előttünk levő beszédekről is és pedig nemcsak a hosszabb halotti prédikációkról, hanem a rövidebb oratiókról is. A harmatcsepp ép oly tökéletesen tükrözi vissza az egész napot, mint akármely nagy tó tűkre. Mindenik beszédben élénken áll előttünk a keresztyén bölcsész, a nagy tudományú, a sokat olvasott és különösen a classica-literaturában alaposan képzett ember. Világnézlete nyugodt, komoly s a komorságtól csak a világ sorsát kezében tartó s azt bölcsen forgató gondviselésben vetett hite óvja meg. Ismeri is, szereti is a multat s a hol csak alkalma nyílik rá, szívesen és tanulságosan foglalkozik, időzik azokkal, «a kik másszor voltak.» Felemelkednek előtte az idő által még nagyabbakká lett alakok. Azok hűségéhez, jellemszilárdságához méri a jelent és még törpébbeknek látja az utódokat, mint a milyenek valóban. De nemcsak példákért, illustratiokért megy vissza a múltba, hanem irályában, előadási formában is. Képei, hasonlatai ódonszerűek, a classikus világból kolcsönözvék a legnagyobb részben. A stylusban sok a latinismus. Az újabb kifejezési módok közül csak egy dolgot sajátított el, mit a 40-es 50-es évek irói nemzedéke széltére használt, a mi tehát nem Révésznek speciális hibája, hanem azé a koré, a melyben ő is iróvá nőtt, t. i. a ragos szónak még tovább való ragozását, mit a lassanként szilárdulni kezdő nyelvtan ma már nem enged meg, vagy legalább is szigorúbb vele szemben. Az azonban már egyenesen Révésznek róvható fel, hogy a mű alkotásban, a beszédek szerkesztésében laza, nehézkes és aránytalan. E tekintetben nem tartotta szem előtt a nagy mestereket, kikkel annyit társalgott. Bevezetései a részekhez mérten többnyire túlságosan hosszúak (különösen I. és III.), sőt magukban a részekben sincs elég symmetria. Az egyik részben gondolatotgondolatra halmoz, fejteget, boncol, bizonyít, míg a másikban már csak érint egy-egy eszmét, azután siet a vég felé, érzi, hogy sokat időzött a többi gondolatnál. Az iró egyéniségének puritán egyszerűsége még csak annyira sem kiván szónok lenni, hanem csak igehirdető maradni, hogy legalább szónokilag csoportosítaná eszméit. Sokszor a bevezetésben már elmondja legszebb, legmélyebb gondolatait, a textus magyarázat közben beszőtten, hogy szinte úgy kell kikeresni őket; másszor a tárgyalásnál is újra oly dolgokat említ, miknek a bevezetésben lett volna helyük. De aztán a modern szónokok hatásvadászó eszközeit sem használja ám ! Nincs egyetlen gondolata, mit nem erős meggyőződése sugallt volna; nincs egyetlen érzés kifejezve, mi ne szivéből szakadt volna fel, mi ne igaz volna. Nem azért jelent meg a koporsónál, hogy az amugyis fájó sebeket tépje, marcangolja tapintatlanul, hogy csak csillogtassa a maga operateuri ügyességét, hanem azért ment oda, hogy a bibliának a helyzethez találó szavai alapján a közönséget tanítsa, az elhunytnak lefolyt élete által adott általános tanulságokat felmutassa, a fájdalomtól sújtottaknak pedig vigasztalást, enyhülést nyújtson, nem frázisokkal, hanem résztvevő, nemesen érző, jó szíve melegével. Es épen itt, e beszédek egyik bírálójának (((Sárospataki Lapok») egy megjegyzésére kívánok reflektálni, a ki szerint e prédikációk annyira általános tartalmúak, hogy eltudva belőlük a végső alkalmazást, búcsúztatást, közönséges egyházi beszédekül is elmondhatók és így nem határozott temetési beszédek. Hát azt vagyok bátor kérdezni a t. bírálótól, hogy mi ad a halotti beszédeknek egészen alkalmi jelleget ? Vájjon az-e, hogy mindég csak az enyészetről, az okozott fájdalomról, a veszteség nagyságáról, örök életről, s ehhez hasonló temetési gondolatokról beszéljen a szónok ? vagy pedig nem inkább az-e, hogy oly mindenkire nézve tanulságos, általános igazságokat fejtegessen, a melyek alkalmiságot aztán az elhunytnak életviszonyaival való összekötés folytán nyernek ? Hogy világosabb legyek hivatkozom magukra az előttem levő beszédekre. Egy kitűnő orvos (Kmeti Pál) felett a Csel. XIX: 11 —12. alapján beszél az orvosi tiszt nagy fontosságáról s kitűnő tiszteletre és bizodalomra méltó voltáról. Nem is említve, hogy a textus mily találó geniálítással van megválasztva, csak arra utalok, hogy az egész beszéd egy valóságos nagyszabású dissertatio az orvosi hivatásról, s ennek feladatáról oly alaposan szól, mintha egyébb sokoldalú tanulmánya mellett ezzel foglalkozott volna legkiválóbban. A világtalan nő koporsója felett Jézus amaz igéit olvasta fel: «Boldogok, a kik nem láttak és mégis hittek és erről elmélkedik: i° nagy csapás a világtalanság; de 2° a világtalanoknak is lehet vigasztalásuk és boldogságuk. Máskor is lehet igaz arról a textusról beszélni, sőt megengedem, hogy még ugyanezen felosztás alapján is ; de mi adott itt e themának alkalmiságot ?! Az, hogy egy világtalan, de buzgó keresztyén nő felett parentál. Egy sokáig és nagy kínokat szenvedett ifjú lelkész felett kellvén szólania Jel.: VII. 13 —17 jutnak eszébe s beszél arról, hogy az Isten szolgái is gyakran nagy nyomorúságok alá vettetnek, lelkök tisztaságát és nyugalmát ők is a Megváltóba vetett hit által tarthatják meg és a harc után reájuk is jobb élet várakozik. Akár melyik vasárnap prédikálhatna valaki erről, hogy «Légy hű mind halálig,)) mert annyira általános théma volna és Révész mégis egy kiváló buzgóságú agg polgár felett tartandó beszéde alapigéjéül vette ezt, mert az elhunytnak példájában igen jól tudta ez igazságot illustrálni; míg egy, a templomot nagyon szerető, vallásos, buzgó öreg ember felett arról beszél a Zsolt: XLII: 1—2 alapján, hogy a kegyes lelkek miért óhajtoznak Istenhez i° e földön és 2° e földről? Es ekként mehetnék végig az összes beszédeken, mert még azokban a rövid oratiókban is, melyek legtöbbnyire csak arra valók, hogy mintegy bevezetésül szolgáljanak az imákhoz, hogy némileg előkészítsék a hangulatot, mindenikben van valami általánosabb gondolat, mindeniknek van az alkalomhoz illő textusa, a melyből a szónok kiindul, s a melyhez köti magát, hogy