Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-04-21 / 16. szám

497 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Í9SV el ne kalandozzék; egy-egy termékeny gondolat, de csak egyetlenegy, a mi tökéletesen elég az ily természetű beszédekhez. Nekem tehát e tekintetben semmi kifogásom nincs e beszédek ellen. Volna azonban más részben, nem kifogásom, csak egy-két megjegyzésem. Ha nem egy pósthumus munkával volna dolgom, elmondanám pl. hogy a II. beszédben a 25. lapon nem eléggé mélyreható eme szavaknak : «szükség, hogy az Istennek dolgai megjelentessenek)), magyarázata, amennyiben nem azzal a nagy theodiceai, vagy a visszafizetési tant (Vergeltnngslehre) illető kérdéssel foglalkozik, a mi Jézusnak fentebbi szavaiban foglaltatik, hanem azzal, hogy «az Istennek dolgai megjelentetnek a világtalanokban, azaz ők testi gyászos nyomorúságukban is vigasztalást nyerhetnek és nyernek, ha hiszik, hogy ez a földi élet nem mindem) stb. Ez az idézett szavak tartalmában nincs benn. Elmondanám továbbá, hogy nem osztozhatom szerzővel a Jelenések könyvének eredetére vonatkozó nézeteiben s különösen nem abban a feltevésében, mintha más lett volna a könyv szerzője és nem János, holott a mű minden sora magán viseli a «Boanergés» jellemét és egyáltalában nem tartom megengedettnek a templomi kathedrán ily formán nyilatkozni: «Akár maga János, akár valamelyik méltó és hű tanítványa volt légyen szerzője a Jelenések könyvének)) (30 1.); vagy: «Azon szent igékben is, maga Dávid, vagy az ő sorsára tekintve egy másik lelkes énekszerző» stb. (53. 1.). és: curta Dávid, vagy irta más az ő sorsáról)) (71. 1.). Ezek az isagógikai kérdések nem oda tartoznak s a dolog lényegére, a vallás-erkölcsi építésre nézve tökéletesen közönyösek; de a nem theologiai képzettségű nagy publikum előtt feltűnők lehetnek és kételyeket támaszthatnak. Miután azonban mindezekre nézve igazolást, feleletet nem kaphatok, nem is említem őket és inkább arra szorítkozom, hogy e drága hagyatékból kiszedek néhány igaz gyöngyöt, melyekben a szerző szép és nagy lelke tündököl. De nem kell ezeket sem sokáig keresgélni, önkényt kínálkoznak majdnem mindenik beszédben. Mily szép, midőn az I. beszédben a h.ires orvos ravatalánál azt mondja: «Hosszas sinlés és különféle nyavalyák, melyek ellen több betegek ágyainál még halála napján is harcolt, mintha csak tisztelnék nagy ellenségüket, ő tőle visszavonultak, távol maradtak, helyt adván egyenesen a halálnak, a ki ő reá, mint a közjó már megvénhedt és elfáradt szolgájára nézve nyugalom és békesség követe volt» (16. 1.). Vagy az a gyönyörű textus magyarázat, melyet a 31. lapon ad. Mily mélyre ható és igaz a 34. lapon levő fejtegetése, midőn mondja: «az Isten szolgáinak is harcolni kell a fájdalom harcát az Isten seregének élén, hogy példát mutathassanak. Bízvást állíthatjuk, hogy ha volna oly hadvezér, a kit a fegyver nem jár, azokra, a kik ezt tudnák ő róla, annak bátorsága és vitézsége semmi legkisebb buzdító hatással nem lenne. A test és a világ kisérteteit, az élet keserű csalódásait s a fájdalom fegyvereinek kínos csapásait érző szívvel és lélekkel kell bírni az Isten szolgáinak is avégre, hogy az Istennek seregét az élet harcán keresztül a nyugalom és dicsőség hazájába vezérelhessék.)) Vagy az 57. lapon: «Az ember önmagában, emberektől, természettől s mindezek urától az Istentől elhagyatva olyan, mint egy röptében megsebzett madár, mely a magasból leesett a földre s ott vérében fetreng és piheg; egyedül és elhagyatva olyan az ember, mint egy futó növény, melynek rendeltetése és ösztöne a magasba emelkedés, de támaszától meg levén fosztatva, a helyett, hogy leveleivel a felsőbb szabad léget szívhatná, a szennyes porban csúszik szerteszét.)) stb. Kitűnő az az éles megkülönböztetés, melyet a 65. lapon tesz a különböző felekezetekre és politikai pártokra nézve, melyeknek szükségességét elismerve, azt hangsúlyozza, hogy a fődolog az, vájjon hívek-e az emberek az egyszer megismert igazsághoz, megállanak-e a mellett minden körülmények közt igaz meggyőződéssel, bátran, őszintén és önzéstelenül ? Mindezek mellett azonban talán az egész kötetnek legszebb beszéde a Somossy Albert volt honvédtiszt felett tartott oratio s ebben is a legkiválóbb szónoki erőre vall az a néhány sor, melyben a halál munkáját festi és mintha csak előérzetével birt volna a maga végzetes pillanatnyi halálának, mintegy rokonszenvvel s igazi költőiséggel szól a hirtelen halálról. «A halál — úgy mond — némelyeket nyugalomra hív heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül tartott folytonos és hosszas sinlődés után; másokat lever nagy hirtelenséggel néhány perc alatt. Néha-néha mintegy kétségtelen bizonyítékául rettenetes győzelmének, összetöri, eltorzítja a holt testet annyira, hogy attól az élők mintegy ösztönszerűleg, a természet törvényeinél fogva visszaborzadnak ; néha-néha pedig, mintha félne az emberi szeretet és fajdalom vádjaitól, elrejti, eltitkolja rettenetes győzelmének nyomait ; úgyhogy a test, még akkor is, midőn már a halál hatalmába esett rendkívüli s meglepő látszatával bir az élet jeleinek, sőt néha-néha nyugodtabb, szebb és ifjabb alakot mutat, mint életében. Ugy látszik tehát, mintha különösen a hirtelen, a véletlen halálnál, midőn a végső viadal csak egy-két percig tartott, a halálnak nem volt mintegy ideje egészen és teljes mértékben bevégezni a maga iszonyú és romboló munkáját és a lélek villámsebességgel szállván el a testből, az ő saját dicsőségénekés a halhatatlanság reménységének jeleit és visszfényét hagyta itt a testen, miként a nap, midőn nyugoton leszállott már, gyönyörű esthajnali fénynyel tekint yissza a tájékra, a mely felett pályáját megfutotta már.» Es milyen lélektani bizonyíték ez a halhatatlanság hite mellett: «Az igazán szerető szívnek természetére tartozik az, miszerint darab ideig nem hiszi, nem akarja hinni, hogy meghalt az, a kit ő szeretett. S épen ezen szeretet, e fájdalmas kétkedés egyik természetes alapja a feltámadás hitének. Higyjétek ei, hogy az öntudatos léthez ragaszkodó emberi lélekre és a szerető szívre nézve semmi sincs természetesebb, mint azon hit, hogy a halál nem megsemmisülés, hanem lesz feltámadás, lesz viszontlátás a sirok után.» (92, 1.) Mennyi igazság, mélység és érzés van abban a szinte könnyek között rebegett, néhány szóban, melyet Kain Béla felett mondott. Érzi, hogy «vannak oly bánatok, vannak oly fájdalmak, a melyekre nézve minden emberi vigasztalás merőben felesleges és sikertelen, épen úgy, mint az iszonyú viharban, a hánykódó tenger hullámai között végveszélylyel küzdő hajócskára nézve merőben sikertelen a parton állók puszta figyelme és részvéte» azért csak az imához ad egy kis bevezetést s aztán imádkozik a maga egyszerűségében, fenségesen, minden eszme és szó a mint a szívből fakadt, úgy száll a mennybe. És még folytathatnám az eszmék e drága köveinek összegyűjtését, utalhatnék pl. a 108. és 118. lapon levő gyönyörű gondolatokra; de félek, hogy így kiszakítva eredeti foglalványukból s egy kevésbé stylszerű keretbe téve csak vesztenek ragyogásukból. A gyémánt igaz, hogy mindég csak gyémánt marad; de más-más tüze van a mint különbözőleg foglaltatik be. A mi végül a mű külső kiállítását illeti, ez, egykét halványan, elmosódottan nyomott lapot leszámítva (pl. 105 1.), becsületére válik a pápai főiskola nyomdájának. Kenessey Béla.