Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-04-21 / 16. szám

Az igazság keresése legméltóbb törekvése az embernek. (Folytatás és vége.) Ha az az absolut szellem az ő szükégképeni kifelé hatása terén életét kijelenteni akarván, alkotá a physikai világot, szervezé az erkölcsit, s ezen életalakban teljességhez nem juthatott: akkor neki, mint absolutnak útjába semmi sem alhatott annak, hogy életét a maga teljességében is kifejezhesse, vagy is hogy magát végre mint absolut szeretet kinyilváníthassa. Istennek méltóbb életalakja a szeretetnél valóban képzelhetetlen. És ez lakozott mi bennünk ! «Est Deus in nobis» Ovid. «Az Isten Psyché anthropou hidrymenosz)) Socrates. «Ho en szói Theosz» Marcus Aurelius. ((Templomok vagytok ti, s az Istennek lelke lakozik ti bennetek, már pedig az Istennek lelke a szeretet. A szellem gondolataiban él, s a gondolat a szellemben, s az ember, mint a világészmének fénypontja, az őt gondoló absolut szellemben él. Isten mindenben minden. Benne élünk, vagyunk és mozgunk.... Ő az örök élet, az absolut élet, és senki más. Lehet-e ezt észi mozgalom tárgyává tenni ? Kisértsük meg. Mi célja lehet az absolutnak az önelőterjesztésben — en arché? Az önismerés s így önmeghatározás, mi által, mint megmutattuk, az önbizonyosságig eljutott. Ezt nevezték a régi ref. theologusok «Opus ad intra»-nak, s ez nyert kifejezést az ő synthetikus jellemű vizsgálódásaiknál az egy isteni állomány hármas subsistentialis módjában. Mi célja lehetett ugyanazon absolutnak az életkijelentésben, vagy kifelé hatásában ? Általában a megismerés. Ezt nevezték a régi reform, theologusok «Opus ad extra»-nak. Tehát a világszellem az ő világgondolata vagy is eszméje megvalósítási s így kifelé hatási stádiumán megismertetni akar. Nos, hát akkor az absolut szellem előtt mindenek előtt egy őt teljesen ismerni képes lény eszméjének kelle okvetlen állani. A világ eszméjét tehát egy, az Istent ismerni képes lény eszméjének kelle katagorice megelőzni. Ezen magasztos lény tehát a világ, mint isteni élet-kijelentés (nem önkijelentés) az ő tiszta idealitásában, az igazi Monogenesz = egyszülött. Tartozik tehát egyrészről a világhoz, mint életkijelentési mozzanathoz, a mennyiben ez az Istent ismerni felhivatik, de másfelől tartozik az Istenhez, mint az élet az élőhez, és azért is, mert az Istent csak Isten ismerheti igazán, és más senki. E pontnál már ő az igazi A—A és nem a Fichtei A=A, a hol a subjectum magát objectiválja. A mi Á-nk tartozik a világhoz mint életnyilatko- , zathoz, de tartozik az igazi Alphához is, a mennyiben Istent csak Isten ismerheti igazán, és így az Istent csak is ez jelentheti teljesen. Ez a punctum saliens. íme itt áll elénk a Theanthropos = Istenember magasztos alakja, és pedig logikai szükségességgel, ugy, hogy előle az ész törvényeinek elvetése nélkül ki nem térhetünk. íme ez Pál apostolnak «nagy titka.» Miután a világ eszméje az Istent teljesen ismerni képes lénynek, s így az Istenembernek eszméjében culminál, összpontosul: tehát az Istenember a Centralis ember, az Universalis Homo, s az emberiségi élet nem egyéb, mint ezen centralis életnek peripherialis fejleme .. . s épen ezért valóban «lakozik mi bennünk». És épen ezért mi igazán csak akkor élünk, ha e tiszta centralis életnek világosság-életét éljük. Vagy is, minél inkább közeledni e középponti élethez, tesz annál igazabban élni ... s ez e tannak világátidomító ethikai magva. Eltávozni tőle, tesz sülyedni, elzülleni. Egyesülni vele, benne élni, tesz valóban élni. «Élek én, nem többé én, hanem él bennem a Krisztus ... és ez az igaz élet.» «És mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Isten egyszülött (Monogenesz) fiának dicsőségét, telítve szeretettel és igazsággal.)) Az emberiségi világ az Isten életkijelentése lévén, Isten iránta közönyös soha sem lehet, s így lépett az üdvintézkedés, vagy is az emberiségi élet irányzása terére az isteni célok felé, mint igaz és örök szeretet. És hol van ezen valóban atyai gondozással szemközt a viszontszeretet. Eddig csak az Isten tud igazán szeretni, s az ember ezt még nem tanulta el tőle. Az Isten ezen egyenes beavatkozása a dolgok rendjébe nem átlyukasztása a történelemnek, hanem a teremtést magát megelőző világtervnek megvalósítási jogos ténye. Ki célt akar, annak akarnia kell az eszközöket is, s a világház ura házi rendjének meghatározását nem bizza az emberi fogyatékos bölcseségre. No, még az volna a szép világrend, a mit az emberek alkotnának, mikor még egy kis állam adminisztrálásában is oly összeütköző rendszabályokat vélnek szükségeseknek. * * Miután a világeszmét az Istent ismerni képes lénynek eszméje előzte meg; miután ez az Istenember fogalmában jut igaz kifejezéséhez, s így az Istenember a világélet az ő tiszta ideálításában, s miután így ő az ősképi és Universalis ember, azon középponti ember, kinek az emberiségi élet peripherialis fejleme : tehát így egyedül ö az emberiség lehetséges és jogos képviselője, tehát mint ilyen a váltságdíjt élete kisugárzásáért lefizethette az örökké sérthetetlen erkölcsi világ érdekében, s így benne, mint középponti emberben az egész emberiség feloldatott a felségsértés bűne alul— De csak is ő fizethetett, és más senki! Miután a Jézus Krisztus a történelmi «Logosz enszarkosz», tehát istenemberi lény, az erkölcsi világrendnek az emberiség rehabilitatiója érdekében a bűnhalált leszenvedte, nem maradhatott a halál hatalma alatt; mert feltámadása lénye felségjogában állott. Nem csak ember, de az isteni élet teljessége is volt; már ezen élet fogalmilag csakugyan felül áll minden halálon! Továbbá, az írás „egy igaza, a normális ember" az abnormis életfejlemű emberrel a halál esetében egy kategóriába logikailag csakugyan nem vonható. A fennebbiek alapján tehát a feltámadás és menybemenetel elmaradhatlan hatalmi processus ... . mert benne az isteni élet teljessége jelent meg és az másként, mint istenileg nem működhetik.- Különben a halál a lét örök folyamában másra nézve is csak oly pházis, mint a születés. S így teljes joggal mondhatjuk Senecával : «Dies, quem tamquam extremum reformidas, aeterni natalis est» «In alium maturescimus partum.» * * * Azonban van a megváltási műnek ethico-psychologicus alapja is. Isten, mint örök szeretet a megváltásban az emberiség megvilágosítását, irányzását, s magához emelését azaz megigazítását célozván, csak is e cél elérésénél nyugodhatott meg, akarván mindent teljesen, s így a