Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-24 / 12. szám

a szinte páratlan munkaszeretettel, mind oly tulajdonságai valának, melyekről külön-külön is íveket lehetne összeírni. Állításom igazolására elégnek vélem megemlíteni azt, hogy, eltekintve a holland sajtóban megjelent jelentéktelennek mondható reá vonatkozó élettörténeti vázlatatoktól, az eddig még legterjedelmesebb s hű baráti szívek által sugallt necrologok* is, mondhatnám nagyon egyoldalúlag dolgozták fel élettörténetét s munkásságát, azon egyszerű ok miatt, mert mint egyháztörténész, mint vallásbölcsész, mint pap, tanár, s mint ember egyaránt sok dolgot fog adni leendő életirójának s hosszabb időre van szükség, hogy valaki beleélje magát egész gondolatvilágába, mely nélkül hű képet alkotni róla lehetetlenség. Engedje meg nékem a tisztelt olvasó közönség, ha rövid ismeretésemben egyelőre csupán arra szorítkozom, hogy egy általános képet nyújtsak a dicsőült nemes lélekről, mellőzve azon személyes jellegű vonásokat s szeretetteljes viszonyt, mely az elköltözött s közöttem fennállva, inkább is magánérdekűnek tűnhetnék fel, s talán kérkedésnek volna tekinthető. Álljanak itt első sorban élettörténeti adatai, melyeket ezelőtt két évvel a ((Protestáns naptár»-ban arcképe kíséretében közöltem. Született 1828. julius 27-én Amsterdamban. 1833 —1844-ig Haarlemben végezte tanulmányait, honnan visszatérve ismét Amsterdamba, 1846-ban megkezdte felsőbb iskolai tanulmányait, melyeket Leidenben fejezett be, 1852 március 12-én letéve a theologiai doctorátust. Ugyanezen évben Mijdrecht választá meg papjául, majd 1856-ban Dordrecht s 1859-ben Leiden, hol 1860. szeptember 21-dikén rendkívüli egyetemi tanárrá, 1865-ben pedig rendes tanárrá választatott meg. 1865-től 1881-ig felváltva az egyház- és dogmatörténetet adta elő, ettől kezdve kizárólag vallásbölcsészet tanításával foglalkozott. Azt hiszem magok e puszta adatok is elég világosan beszélnek RauwenhofT ritka tehetségéről, kivált oly országban, mint a minő Hollandia, hol a legmagasabb fokú szellemi aristocratia, az egyetemi tanárság körébe való felvétel nem családi vagy magánérdekek révén, hanem egyes-egyedül a szellemi jogcím alapján történhetik meg. Nem ismerek nemzetet, mely fiainak nemes törekvését, hűséges munkáját jobban méltányolná, mint a holland; nem ismerek tudományos szövetkezetet, mely egyeseknek, a kötetek számára való legkisebb tekintet nélküli munkálkodását jobban elismerné, gazdagabban jutalmazná. Rauwenhoff gyors előmenetele kizárólag jeles tehetségének, lankadhatlan munkásságának volt természetes következménye. Amsterdámi tanuló korában a nagyhírű Willem Moll egyháztörténésznek legkedvesebh tanítványai közé tartozott, azonban a vallásos hit lényege, a keresztyénség különösen a protestantisnrus felől táplált bölcsészeti eszmélődései, a vallásbölcsészeti kérdések ezen Sturm und Drang periódusában jó korán elvonták figyelmét az exclusiv történeti tanulmányoktól, mely körülményben különös szerepet játszott Scholtennek 1848-ban megjelent nagyhírű munkája «De leer der Hervormde kerk in hare grondbeginselen» I. Deel, mely Rauwenhoffot Leidenbe csalta a jeles tanférfiú hallgatására. A Scholten befolyása látszik doctorátusi munkáján is («De loco Paulino qui est de dixauóoei"), min annál kevésbé csodálkozhatunk, mert a tanár és tanítvány között fennálló legbensőbb baráti viszony, a szellemi rokonság mellett már magában véve is döntő befolyást gyakorolt munkakörükre épúgy, mint * Fr. Nippoldtól a «Prot. Kirchenzeitung»-ban 1889 No. 7. 8. s A. Kuencntől a « Theol. Tijdscrhifti-ben 1889 2-de stuk. munkálkodási irányukra nézve. Nálunk, hol legtöbbször irigy szemekkel lesik az emberek egymás olyan a milyen irodalmi sikereit is; hol azon bizalmas összeköttetésről, mely nélkül igazi tudományos irodalmi munkásság nem létesülhet, fogalmat sem alkothatnak számosan : elcsodálkoznának, azon belső solidaris viszonyt megismerve, melyben a Scholten-Kuenen és Rauwenhoff triás egymással állt Leidenben, maguk köré gyűjtve a kis Hollandia rokon gondolkozású jeleseit, mintegy lépésrőllépésre együtt állapítva, együtt vitatva meg a theologiai irányelvek által parancsolt munkafelosztás rendszerét. Csaknem páratlannak nevezhető thelogiai folyóiratjuk («Theol. Tijdschrift») huszonkétévi fenállása óta számos tagú szerkesztőségének legelsőjét vesztette el Rauwenhoffban ; s a kegyetlen halál huszonkét év óta most látogatva el legelőször hozzájuk, épen azt ragadta el, kinek munkabíró ereje s félbeszakadt dolgozatai talán a leghosszabb jövőt jósolák. Szorosabb értelmében vett theologiai munkásságát — eltekintve számos, folyóiratokban megjelent tanulmányaitól — két népszerű modorban irt essayvel nyitotta meg 1857-ben, melyek egyike a «hit»-ről (Gelof. Open brief aan Dr. S. Hoekstra»), másika «a keresztyénség önállóságáról, a kijelentésről való felfogásról s az Evangéliumi igazságok megbízhatóságáról s értékéről)) stb. szól a gyülekezet ismeretköréhez alkalmazott modorban («De zelfstandigheid van den Christen, in beschouwingen over Openbaring» etc.) Mindkét munkából az u. n. szabadelvű theologiai ifjitó szelleme beszél hozzánk, s oly hangokon, melyek mind e mai napig, élesen megkülönböztetik Leident bármely más nemzet modern theologiai irányú tanintézetétől. Midőn 1860 szept. 21-én egyetemi tanári állását elfoglalta egy «A keresztyénség s az emberiség)) stb. («Christendom en Menschheid. Beantwording der vraag: Welk moet het leidend beginsel zijn bij de verklaring van de geschiedenis der christelijke kerk ?») című székfoglalójában kimutatta vezérelvét a keresztyén egyház általános művelődéstörténeti missziójánák, nyíltan bevallva miszerint munkásságát az egymástól sok tekintetben szembeállított vallás és műveltség kibékítésére fordítandja. Kitűzött célját mint tanár s mint theologiai író egyaránt jelesen oldotta meg. Legjobban igazolja ezen ítéletünket: «A protestantismus történetéről című nagyterjedelmű, ritka szakismeretről tanúskodó műve, («Geschiedenis over het Protestantisme» I—III. 1865 —1871.), mely mai napig leghűbb s legkitűnőbb rajza a XVI-ik századbeli reformáció történeti fejlődésének, öszhangba hozva azt korunk protestáns elveivel. E nagy munkának egyes részei pláne utólérhetlennek mondhatók, így pl. az első s második rész mely a reformációról a münsteri békéig, s a protestantismus középkoráról, 1648—1750-ig szól; a 4-ik rész mely a XVIII-ik század második feléről általában, s a német felvilágosodásról, Lessingről s a XVIII. s XIX. század u. n. átmeneti koráról szól, majd a restauratió korszakának általános jellemzésével foglalkozik, külön fejezeteket szentelve a Strausz és Baur korszakotalkotó munkásságának. Ha eddigi műveihez hozzáadjuk a «Theol. Tij'dschrift»-ben megjelent nagyobb szabású dolgozatait («Empirisme en Idealisme volgens Hoekstra)) «Lessing spinosismusa.» «Het oude en nieuve geloof van D. F. Strauss» «Over Matthew Arnold.» «Over J. Stuart Mill;» «Over de Ethische Richting» s a halál által félbeszakított «Normen en Waardenw) nem is említve egyházi beszédeit s számos egyéb theologiai és bölcsészeti tanulmányait : azt hiszem már magából munkái számából is