Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-17 / 11. szám

tésre, tárgyalásra és befejezésre való beosztása nem azt teszi, hogy e tagoltságot annyira élessé kell tenni, hogy a hallgatóság is mindég lássa, a mint az egyes tagokat összeeresztjük: hanem azt, hogy rendszer legyen a beszédben s ne össze-vissza beszéljünk; de a három nagy testrésznek oly egységbe és úgy kell egybeszerkesztetnie, hogy az eresztékeket csak a műértő vegye észre; az egységet azonban a leglaikusabb is kiérezze. Az előttünk levő kötetben harminc, részint ünnepi, részint közönséges vasárnapi egyházi beszéd van. Az I-ben gyönyörű textusának látnoki hangulatába kévéssé tud belehelyezkedni s az alapigék utolsó felét egyáltalában nem érvényesíti. A II-ban felosztás, tárgyalás, átmenetek jók; különösen szép az első részről a másodikra való átmenet. A III-ban a lehető legközönségesebb gondolatok fejtegettetnek a természet és az élet teléről. Egyetlen új eszme, nemcsak, de új forma sincs benne. Nagyon közönséges a IV. is. Sem természetes átmenet, sem az után következő semminemű utálás nem teszi e beszéd szerves részévé a 27. 1. 2. kikezdést («Én azt hiszem» stb.), pedig azt a thémát lett volna jobb bővebben fejtegetni. Az V-ben egészen a latitudinarius christologiai felfogást fejezi ki, midőn mondja : «Ama legtökéletesebb ember Jézus, életiróinak tanúsága szerint, e lelket meggyalázó törekvés ellen mindenütt nyíltan és bátran szót emelt; sőt az általa hirdetett elveket vérével is megpecsételve: e lelki szolgaságot örökre eltörölte)) (32. 1. 2. kikezdés). Beszédében szerző sem a lelki szolgaságot nem magyarázza meg kellőleg, sem a lelki szabadsag fogalmát nem adja. Majdnem ugyanazokat mondja az I. részben, a miket a bevezetésben már elmondott s többet beszél a múltról, míg a jelenre való alkalmazást csak. alig néhány sorban teszi, holott épen arra kellett volna rámutatnia, hogy mi mindent tart még ma is bennünket lelki szolgaságban ? Mindenütt csak a felületen marad. A textusban (Gal.: 4, 7) különben a főgondolat nem a szolgaság, hanem a fiúság, azaz az embernek Istenhez való ama benső viszonya, mely érvényen kívül helyezi reánk nézve a külsőlegesen parancsoló törvényt, mert az Isten törvénye már saját benső lényegünkké lett. Ezt röviden említi a szerző is a II—ik részben (35. 1. 2. kikezdés); de azután megint csak általánosságokban mozog s a fiúság fogalmának mélységére egyáltalában nem hatol le. Ezek mellett hiányzik a beszédből a böjti alkalmiság is, pedig hát böjti prédikáció volna. A VI. beszédben igen találó és szép festését adja a lelki halottaknak s kitűnően alkalmazza a jól megválasztott bibliai helyeket, melyekkel erőteljesen színez. Kiváló szép a II. részben a 4. kikezdés. Evangéliumi melegséggel és bensőséggel van e.rész írva. Egyike ez a legjobb s absolut értékű beszédeknek. Közvetlen, népies és biblikus prédikáció a VII., különösen jó a bevezetése. A két rész azonban csaknem összeolvad. Ugyene hibában szenved a VIII. is, melynek felosztásában a két rész tulajdonképen egy és ugyanazt fejezi ki; de itt is a bevezetés igen szép és igazi szónoki ügyességgel száll főtételére. A IX-ben a II. rész közvetlen és ünnepies hangulatú.. I-ső része csak a közönséges keretben mozog. A X-ben a textus (Zak. : 13, 6) nem általában az élet fájó sebeiről szól s így a felosztás sokkal bővebb a textusnál. A 67. lap alján és a 68. lapon beszél csak tulajdonképen arról, a mi az alapigében van. A Xl-nek bevezetése, textus magyarázata, felosztása kifogástalan. Az I. rész tárgyalása azonban elvont általánosságokban mozog; de e II. rész sem tud egészen közvetlenné válni. Nem meríti ki a mély értelmű alapigéket, melyek szoros kapcsolatban vannak Pál apostolnak a kegyelemről és kiválasztásról szóló gondolataival. E locus (I. Kor. : 1, 18) pointja ebben az antithesisben van : a kik elvesznek és a kik megtartatnak. Jó szónoki formájú s emelkedett hangulatú beszéd a XII., nagyon szép bevezetéssel. A XlII-ban igen jól esik ez a közvetlenség, a mely a 84. lap 2. kikezdésében nyilvánul. Találó az I. rés? lélektani festése, csak tudna egy kissé kibontakozni az örökös deklamáló formából s tudna közelebb jutni hallgatóihoz. A sikerültebb, jobb beszédek közül való a XIV. emelkedett, ünnepies hangulatával, tartalmas tárgyalásával. A felosztás formailag kettős ugyan, de tartalmilag négyes. Egyszerű, világos a XV. A XVI-nak különösen befejezése szép és megragadó. A XVII-ben csak érinti a legmélyebb érzéseket és a legnagyobb soteriologiai kérdéseket s a beszédnek tulajdonképeni értéket csak a jól alkalmazott bibliai helyek adnak. A XVIII-nak főleg II. része van igen meleg hangon és szépen irva. A XlX-ben a jó bevezetésen és jó felosztáson kívül alig van valami értékesebb ; mert az I. részben még csak igyekszik tárgyalni a kérdést ; de már a II. részben csak egy néhány, bár találó, bibliai hely van és semmi más. Poétikus irályú, őszi hangulatú beszéd a XX. A két rész a felosztás gondolataínak nagy rokonságánál fogva jóformán összeolvad. A XXI-ben a bevezetés textus magyarázata elég belyes egészen addig, a mikor a «mivelhogy»-ot «kik»-kel helyettesíti. A textusban (Ezék. 2, 6) a «mivelhogy tövisek te ellened» kifejezés egészen mást jelent, mint a mit a szerző belemagyaráz. Ugyanis «a tövisek» == megpróbáltatások, kísértések, de egyszersmind ösztökék is. Ezek benne vannak a textus felfogása szerint az Úr céljában. Ezek el ne csüggeszszék a prófétát, mert maga az Űr teszi őt velők csak próbára és arra szolgálnak, hogy legyenek ösztökék hivatása minél hívebb betöltésére. Ugyanezen értelemben mondatik pl. a Bírák könyvében is a II.: 3-ban: «hanem lésznek mint tövisek a ti oldalaitokban)) stb. A mi megpróbáltatásaink is az Úr céljában, tanácsában vannak s azoknak a célja is az, a mi az Ezékiel töviseinek. Erről kellett volna hát beszélni ! Nem az Úr szavai 139. lapon 4—Ik kikezdés. Igen szép, közvetlen, bűnbánati beszéd a XXII. Jó a 145. 1. a bűn magyarázata. Gyengébb azonban a II. rész, melyben nem tételéről: «félelmet szüntető beszél, hanem magát a bűnt fejtegeti. Találóbb lett volna a bűnre következő félelméről szólani egy kis psychologai fejtegetéssel; de ez nem épen erős oldala a szerzőnek, könnyebb neki képeket s hasonlatokat halmozni össze (így a 146. 1.) A XXIII. tárgyalása' elég jó, csakhogy a-legkikeresettebb viszonyokat említi példák gyanánt, midőn arról szól, hogy mikor van az embernek erőre szüksége ? A XXIV-ben látszik, hogy mennyire küzd a szerző, hogy azt az egyházi beszédre szánt 15—-20 percet miként töltse ki. A beszéd két része együtt nem ad egy egész prédikációra való anyagot s folytonosan antithesiseket és praeteritiokat használ csakhogy mondhasson valamit. Pedig más feldolgozással lett volna elég anyaga textusában is, az általa adott felosztásban is (mert a szabadító kútfejéből 1. életnek, 2. idvességnek vize buzog), ha az életet és az üdvösségét jól meghatározta és ennek fogalmát jól kifejtette volna, s akkor nem lett volna a II. rész már csak egy-két halványan odavetett általánosság. A XXII. beszédből a bevezetés után joggal vártunk volna sokkal többet; de a mint már felosztását kijelenti, kezdjük csalódásunkat érezni és a tárgyalásba bocsátíkozván teljesen ki is ábrándít. Az I. részben két dologr ról beszél, holott a feloszlásban .csak egyet jelentett ki;