Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-17 / 11. szám

méltó kivételekről ne alkossanak általános véleményt akkor, mikor a magyar ifjúság és prot. iskolák jövőjéről van szó; mikor az állami iskolák elsőségét, talán épen azért, mert személyzetüket megválogatják, hovatovább el kell ismernünk. Ne áldozzák fel az esetleges és kisebb valószínűségért azt a nagyobbat, hogy a ki egy tudományágban kiképezte magát, azért lelkesül; ki a tanári állást kiképeztetése első órájától mint önálló és egyedüli életcélt fogta fel: könnyebben válhatik avatott, buzgó, sikeres tanítás és nevelés eszközévé, mint a kit tanárrá tettek, mielőtt azzá lett volna. Még egy nagyon fontos dolog van, a mi épen a prot. iskolákban megköveteli a tanárnak körültekintő megválasztását. A mellett, hogy a választott tanár rendesen egész életére egy intézethez van kapcsolva, e mellett a prot. tanártestületeknek mint egy szabad kezük van azon ügyek kezdeményezésében, melyek az iskola belső életét, a tanítást és fegyelmezést illetik. És ez nagyon helyesen is van így, mert sok helyütt majdnem egyedül ők a szakértő emberek. Míg az allami intézetek tanárai egyszerűen a kapott rendeletek végrehajtói : a prot. iskolák tanárai tanszéki határozattal, melyet felsőbbségük megerősít, legtöbbször proprio motu haladnak előre javításaikban, s így az iskola fejlesztésében. Ez az önállóság a mint végtelen baj lehet ott, a hol a stagnálás, visszavonás szelleme uralkodik: ép úgy a haladás biztos feltétele ott, ahol buzgó igazgató körül lelkes és nemesen nagyravágyó tanárok csoportosulnak, kik az intézet emelését tekintik első kötelességüknek. Sajnos dolog volna, ha e tekintetben példákra gondolnunk nem lehetne. De mindezek a példák csak ott teremhettek, hol a tanárokat képzettségük és munkakedvük alapján választottak, a kiknek aztán nincsen szükségük rendeletre, hogy azt tegyék, a mit az iskola emelésére közös akarattal jónak látnak. Ilyen fontosnak tartom én a tanárnak képzettsége és munkássága alapján való megválasztását. És ezt fontosabbnak tartom még a prot. tanárképző felállításánál is. Minden elfogultság, minden személyes vonatkozás nélkül, egyedül a prot. iskolák érdekében irtam le ezen meggyőződés sugallta soraimat, és kérem is az olvasót, hogy azokat egyedül az objectiv argumentumok értéke szerint mérlegelje. —z— KÖNYVISMERTETÉS. Egyházi beszédek. Irta Kupai Dénes, runyai ev. reform, lelkész. Miskolc. Ferenczi B. kiadása. i88g. íj iv 8°. Ara i frt 50 kr. Ha igaz az, a mit Eötvös József br. mond, hogy az a népszerű iró, a ki hangzatos szavakban tud közhelyeket elmondani kortársainak: úgy Kupai Dénes csakugyan egyike lesz a legnépszerűbb Íróknak. Tőrül metszett, tiszta magyaros nyelvezetében anynyi a zengzetesség, annyi a hasonlat, a kép, a jelző, hogy bizonyos nem közönséges élvezettel gyönyörködünk nála nj^elvünknek zenéjében, színpompájában, gazdagságában. Van benne annyi természetes inventió, hogy érdeklődést tud kelteni. Van a szónoki művészet iránt annyi ösztönszerű érzéke, hogy jól tud jelenetezni és elég, pillanatnyi hatást kelteni. Van annyi bibliai jártassága, hogy teljes könnyedséggel tudja a legtalálóbb helyeket idézni és alkalmazni. Van annyi érzése, hogy rokonszenvet keltsen és van annyi ismerete, hogy könnyedén tanítson. De inventiója a legtöbb beszédben csak a bevezetésen át a felosztásig viszi el, mar a tárgyalásban csak a legritkább esetben képes a bevezetésben felkeltett érdeklődést nemhogy fokozni, de csak megtartani is. A szónoki művészetnek csak külső eszközeit birja és használja fel : a formát, az átmenetek kerekdedségét, a szavak hangzatosságával való hatást, a részek symetrikus összeállítását; de a meggyőzésnek, a bizonyításnak és az igazi elhatározó megindításnak magasabb és bensőbb módjait nem tudja használni, ehhez nincs irói egyéniségének elég mélysége. Egy szép lelkű ember s e szép megvalósítására törekszik és innen, hogy inkább aesthetikai gyönyörködést kelt, mint mélyvallásos érzéseket. A bibliaban is inkább mint szép műben látszik gyönyörködni és nem mint az emberiség üdvösségére kijelentett nagy és örök igazságok isteni kánonaban. Ha már nem festheti le az erkölcsi és vallási dolgokat, hát legalább fest a szavakkal s képek s hasonlatok gazdagságával akar szemléltetni. Ha lanttal, citerával és cimbalmi zengéssel nem szólhat a kathedrán, legalabb megzendíti édes anyanyelvét s választékos szép stylusban beszél. Hogy aztán mennyi a benső tartalom ? hol van a gondolatok mélysége, az érzések fensége, az akarat felszárnyaló tettre készsége; hol a biblia megrázó komoly igazságai, a bűn kétségbeejtő vívódásai, a megváltás, az újjászületés, a megigazulas, és a megszentelődés objectiv és subjectiv- s a világot és a lelkeket megrázó, áralakító, kibékítő és felmagasztaló tényei: mindezekkel nem sokat törődik, csak elszált felettük könnyű szárnylegyintéssel, mint a tó tükre felett a fecske. Esetleg egy pillanatra beléjük merül; de csak vízgyöngvök peregnek le tollairól. Mint a rónán, virágos partok között sekély mederben folyó patak, mely egy-egy habját ugyan meglocscsantja partjain; de mélyebb nyomokat nem hagy maga után ; egy-egy fa odanyúló gyökerét megöntözi, de nem látja el oly vizbőséggel, hogy az folyton táplálékot vehessen. Tiszta vizén at leláthatni egészen a fenekéig; de nem is nagyon mélyen kell lehatni a szemnek. Néhol, a mint apró habokban hullámzik tovább, árnyt borít rá egy-egy nagyobb fa ; de különben felszínén többnyire a nap játszik. Nem kőgörgetegeken át rohan, csak kisebbnagyobb kavicsokon fut. Ilyen a szerző irói egyénisége s illetve ilyenek egyházi beszédei. Felveszi beszédeibe a biblia kincses hajóját; de ezt is csak könnyű hullámokon emeli és nem tár neki nagy és mély barázdákat. Ha a bűntudat zavarossá teszi is egy pillanatra, vesz az isteni kegyelemből egy szemernyi sót, bedobja azt oda s leülepszik a felkavart iszap ; de nem háborgással veti ki magából a salakot. A beszédekben feltűnő, igazán komolyan megtámadható hibákat sem a biblia magyarázat, sem a hitvallás, sem az élet felfogása, sem a psychologia, sem a történet ellen nem követ el ; de nagyobb eszméi nincsenek. És ha már ilyenek nincsenek, legalább volna közvetlenség, azaz, hogy hallgatói éreznék, hogy egyenesen nekik beszél és nem a fejük felett szónokol általánosságokat. A közvetlenség és alkalmiság aztán sokkal inkább le is kötné a figyelmet, mint azok az üres, felesleges és az ige tekintélyéhez egyáltalában nem illő unalmas formák: wkérlek hallgassátok beszédemet templomi figyelemmel)) stb., melyek csak arra szolgálnak figyelmeztetésül, hogy most mindenki megköszörülheti a torkát. Az igének olv souverain auctoritása van, hogy az feltétlenül parancsol és ilyetén formaban kérést nem ismer, s hogy az ige prédikáltatik, ez oly jótétemény, hogy szerencsésnek érezheti magát az, a ki azt hallhatja, azért hát figyeljen oda kérés nélkül is ! Másfelől még a gondolat szegénységnek is árulója e formula, a mennyiben azt mutatja, hogy az illető szónok nem tudja másként áthidalni a felosztást és a tárgyalás megkezdését. Az egyházi beszédeknek beveze-