Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-23 / 52. szám

senyre keltek egymással, hogy a jeles fiatal férfiút magukhoz kössék. 1873-ban a középvasi egyházmegye választotta meg felügyelőjévé, ugyanazon évben a dunántúli egyházkerületi gyülekezetek bizalma folytán elfoglalta e kerület világi jegyzői hivatalát. 1877-ben közfelkiáltással világi főjegyzőjévé lett egyházkerületünknek. E tisztségéről i88o~ban, hivatkozva ingadozó egészségi állapotára, lemond, de a hálás kerület osztatlan ragaszkodásának adván kifejezést, a lemondást el nem fogadja s csak a következő évben enged közkedvességü főjegyzője ismételt kérésének azon reményben, hogy ez egészsége j helyreálltával azon kerületnek szentelendi ismét nagy- j becsű tevékenységét, mely őt oly nehezen nélkülözi. A kerület feltevésében nem csalódott. 1881 —1883. jegyzői tolla nyugodott ugyan, de felügyelői szava nem egy kerületi gyűlési kérdés tárgyalásának jelelte ki a helyes irányt. S midőn 1883-ban az egyetemes felügyelővé lett b. Prónay Dezső kerületi felügyelő utódának megválasztatása került szőnyegre, a választás eredménye fényesen igazolta, hogy a kerületi közvélemény még nem tért napi rendre Káldynak az egyházkerületi bizalmi állásról való lemondása felett. A legnagyobb megtiszteltetést, mely egyházi téren protestáns világi embernek osztályrészül juthat, a kerületi felügyelői hivatalt a gyülekezetek közbizalma a derék Káldynak szánta. A választás eredménye senkit sem lepett meg, kivéve a megválasztottat. A bizalom ily nyilatkozatai előtt meg kellett hajolnia. Elfoglalta magas állását s a feléje irányult s az óta folyton fokozódó bizalmat és szeretetet azzal viszonozta, hogy egész lényét bocsátotta rendelkezésére az egész egyházkerületnek s végpillanatáig híven szolgálta közügyeit. Ez áldásteljes, de — fájdalom ! — csak öt évre terjedő munkásságának jellemzése végett kiemelek néhány vonást. Az a székfoglaló beszéd, melylyel jelesünk az 1883. aug. 8-án Sopronban tartott kerületi gyűlés alkalmával a felügyelői hivatalt elfoglalta, előnyösen üt el a közhelyekkel bővelkedő, schematikus alakok közt mozgó szokásos programmbeszédektől. Az önálló Ítélet, a férfias meggyőződés, a független jellemszilárdság enunciatiója volt az. Határozott vonásokkal jeleli ki az álláspontot, melyet az egyház fontos napi kérdéseivel szemben foglal. A férfi elveit ifjúi lelkesedés hangján hirdeti; az eszmény fényével világítva meg a reális élet jelenségeit, követeli az eszménynek az életben való realisálását. Rámutatva a kórjelenségekre, megnevezi az orvosszereket, melyeknek alkalmazását elodázhatlan kötelességének ismeri. »Már ifjúságom eszméidévé lett a szabadság és igazság ; — ezek szavai — azok maradtak férfi koroméi is: az egyiknek megvalósítása, a másiknak megvédése képezte s képezendi jövőben is életemnek feladatát.« S e két eszmény magaslatáról bírálja meg az egyház jelenét s körvonalozza feladatát. Autonomistának vallja magát, az önkormányzatnak tulajdonítván, hogy a »magyar protestantismus sem el nem világiasodhatott, sem a hierarchia benne ki nem fejlődhetett.« Mint az egyház önkormányzati jogainak őre, de a modern eszméknek is igaz híve, síkra száll a protestáns tanintézetek szeplőtelen felekezeti jellege mellett, de azokat a legnagyobb áldozatokkal is, oly karba kivánja hozni, hogy a nagy versenyharcban méltóképen állják meg helyüket. Mert a magyar állameszmének feltétlen híve, felemeli férfias szavát azok ellen, kik az egyház önkormányzatát hazafiiatlan üzelmekkel compromittálják, de wjoggal megkívánja, hogy a hazaárulókat necsak mindig a Luther-palást, hanem a reverenda viselői közt is keressék.« Nem kiván s nem remél elismerést, csak azt óhajtja, hogy ha egykor helyéről távozik, nemcsak öntudata sugallja, de minden elfogulatlan hitfele is elmondhassa: megtette kötelességét. Szándékosan idéztem néhány részletet e remek beszédből. Azok jobban jellemzik a nemes férfit, mint az én szintelen vonásaim. Óriási hatást keltett e székfoglaló beszéd azon körben, melyhez intézve volt, sőt a távolban, tágabb körökben is élénk viszhangot ébresztett. Hangot adott a többség véleményének s ebben rejlik mély hatásának titka. Egytől tartottunk azonban, attól, hogy igenis nagy a foglaló, melyet nyújtott, igenis sokat igért s ha majd ifjúi lelkesedéssel tett igéretét a tényleges viszonyok akadályai közt beváltani nem lesz képes, ez bénítólag fog visszahatni erélyes munkásságára. De ez aggodalmunk alaptalannak bizonyult. A mit ifjú lelkesedéssel fogadott, azt férfias tetterővel meg is tartotta. Lázas tevékenységgel fogott a komoly munkához, lankadhatlan buzgalmat fejtvén ki különösen azon a téren, melyen egész erejét összpontosítani igérte, a tanügy terén. A kerület féltett kincse, a soproni főtanoda volt felügyelői gondjainak kiváló tárgya. A tanév megnyitása alkalmával ott állt mindig az igazgazgató mellett, hogy a tanárokhoz és ifjúsághoz néhány buzdító szót intézzen. Nem volt érettségi, gymnasiumi vagy tanítóképző-intézeti osztályvizsgálat, melyet buzgó elnöktársával együtt ; kezdettől végig ne vezetett volna. Megszerezte a használatban levő Tankönyveket, hogy azok alapján az előadásokat és vizsgálatokat ellenőrizhesse s a tanárokkal érdekes értekezletet tartson. Ismételten meglátogatta a kerület két szélén fennálló bonyhádi s felső-lövői tanintézeteket is, mindenütt építve, buzdítva, lelkesítve, nem kiméit sem időt, sem munkát, sem költséget; egész lényét kötötte le, hogy szavát beváltsa. E fáradhatlan buzgóság a mély vallásos s egyházias indiilat tiszta forrásából származott. Kimondhatatlan jól esett, különösen nekünk egyháziaknak, az ajkairól hangzott kegyeletes szó, melylyel dicsőité az igaz vallásosságnak megszentelő hatalmát. Az »egyetemes papság« igéjének, egyházunknak e sajátos bibliai alapeszméjének megtestesülését üdvözöltük benne, midőn székfoglalásakor megemlékezvén »kicsiségéről« »erős hittel s bizalommal« tekintett fel ahoz, »kitől jő a világosság és erő.« S az a kenetteljes szó, melylyel szeretve tisztelt főpásztorunk 50 éves lelkészi jubileuma alkalmával tolmácsolta a közhangulatot, még folyvást cseng füleinkben. »Ezen emlék — e szóval nyújtá át a jubiláns főpásztornak a hálás egyházkerület szeretetadományát —• nem fénylő érc, nem drága kő, hanem az, a mi ezeknél fényesebb, ragyogóbb, mert a szellem fényével bevilágítja a tudatlanság setérségét, felderíti a vakhit homályát, ez a mi szent könyvünk, a biblia E vallásosság dicső tettekben, különösen nemes áldozatkészségben nyert méltó kifejezést. A középvasi egyházmegyének tekintélyes összeget bocsátott rendelkezésére egy tanitóképzőintézeti szegény tanulónak taníttatása céljából. Mint egyházkerületi felügyelő egyetlen egyszer sem maradt el a közgyűléstől s egyetlen egyszer sem nyitotta meg anélkül, hogy az egyház oltárára — a soproni tanári nyugdíjintézet, a bonyhádi gymnasium, a gyámintézet s gyámolda javára — 400 — 500 forintra rugó évi áldozatát le nem rakta volna. A Káldy-testvérektől még 1883-ban kapott a bonyhádi középtanoda 1000 frtos alapítványt. Adományainak becsét emeli a közteher nagysága, mely nálunk dunántúl, gyülekezetekre s ezektől az egyes hívekre vettetik ki. E kivetés, tisztán egyházkerületi szükségletekre, meghalad évenként 15,000 frtot. Az egyházmegyék és gyülekezetek és ház-