Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-09 / 50. szám

nézVe is helyesebb, az egységnek megfelelőbb volna, ha a konvent által intéztetnék el, annyival inkább, mert az egyházunkban ejtett sérelmek legtöbbnyire olyan természetűek, hogy az egészet érintik, de illeg az egység, a közösség eszméjéből kifolyólag az egyik kerületen ejtett sérelem iránt a többi séiii lehet közönyös, sőt Azoknak orvoslásában segélyére kell lenniök a megsértettnek. Ez pedig sokkal könynyebben eszközölhető, ha közös ülésben targyaltatik az ügy, s közös feliratban terjesztetik fel az államkormányhoz. Es így a helyes intézkedési mód az lenne, hogy a kerületek a sérelmesnek talált kormányrendeleteket terjeszszék fel a konventhez s a konvent intézkedjék azoknak orvoslásáról, úgy a mint ezt a Zsinati törvény 61. §. a) d) pontjai kötelességévé is teszik. Ha az egyházkerületektől e jog elvétetnék, még akkor is két, már valóban egyetemes közeg állana őrt egyházunk egyetemes jogai mellett s mindenesetre hatalmasabb, imponálóbb védői volnának, mint az egyháznak csak egy-egy részét képező kerületek. A konvent és zsinat, bár egyenlő joggal vannak felruházva, megállhatnak egymás mellett, mert a konvent csak az esetben van jogosítva a sérelmi ügyek orvoslására szükséges lépéseket megtenni, ha zsinat nincs, míg ha a zsinat együtt ül, legméltóbban az állhat szembe az állammal; de ennek nem léte esetén az egyetemes magyar ref. egyházat egyedül az egyetetemes convent competens képviselni. S hogy mégis nagy mérvű jogkör van fenntartva a kerületek részére e tekintetben, ez világosan mutatja, hogy a zsinati atyák nem tudtak éles különbséget tenni az egyetemes egyházat és a csak egyes kerületeket érintő kormányrendeletek között s nem tudtak megszabadulni a régi gyakorlat hatásától, s készek voltak a kerületeknek •— ebbeli régebben kétségtelenül őket illető, jogait az egység rovására fenntartani — holott ebből csak zavar, s az egyetemes konvent, de nem kevésbé egész egyházunk tekintélyének csökkenése származik, ami egyátalán nem lehet érdeke egyházunknak. Szerencse, hogy a gyakorlat sokszor eltérhet az irott törvények helytelen korlátaitól, mert így remélni lehet, hogy idővel a kerületek nem fognak túlterjeszkedni természetes hatáskörükön, s az egyetemes egyházat érdeklő ügyeket átengedik jogos intézőjüknek, az egyetemes konventnek. Egyházunknak még egy jogáról kell megemlékeznünk, s ez a jus advocatiae, mely röviden kifejezve abban áll, h ogy az egyház igénybe veheti az állam segélyét, céljainak megvalósításában. E jogot a zsinati törvény 4. §-a következőleg formulázza : a mennyiben az egyházi testületek saját körükben hozott rendszabályaikat, határozataikat s ítéleteiket, önhatóságilag nem foganatosíthatnák, miután az egyház önkormányzati joga, intézményei és törvényei az állam oltalma alatt állanak, azok végrehajtáza végett jogosítva vannak a jelen egyházi törvényben kijelölt esetekben, az állam közigazgatási hatóságainak segélyét és eljárását igénybe venni.« És a következő §-ban kivannak jelölve az esetek is, amidőn az ugyanott megjelölt polgári hatóságok segélye igénybe vehető, valamint a törvénykezési rendtartásban, illetőleg a zsinati törvény további folyamában gyakran történik erre hivatkozás. Itt azon sajátságos helyzettel találkozunk, hogy az egyház ezen joga soha országos törvényben megállapítva nem volt s a zsinatnak kellett azt kodifikálni; tehát mintegy az egyház alkotott az állami hatóságokra is kötelező törvényt, mert hogy ez azokra is kötelező, az kétségtelen miután királyi szankcióban is részesült. De elismerte ezen jogát egyházunknak kifejezetten is az államhatalom, a zsinati törvények első felterjesztésére tett megjegyzéseiben, csakhogy nem minden esetben igérte meg karhatalmát, hanem kijelöltetni kívánta, hogy míkor kérhető ez tőle. Innen ered az a megszorítás, hogy csak a zsinati törvényekben kijelölt esetekben vehető igénybe az állami hatóságok segélye, de ezekben aztán azok a végrehajtásban való segédkezést meg nem tagadhatják. Igaz, hogy a század eleje óta soha sem is tagadták meg, de kötelezve reá positiv törvény által nem voltak ; a zsinati törvényhozás érdeme tehát, hogy egyházunk ezen jogát positiv alapokra fektette. Ezekben ki is merítettük az egyház és állam közötti viszony lényegesebb kérdéseit. Hamar Andor. ISKOLAÜGY. Külföldi tanügyi mozzanatok. A fiúk kézügyességi oktaiása. 1. Ausztriában. Valamint Németországban a tanítóság tartózkodó állást foglalt el ezzel a kérdéssel szemben : úgy Ausztriában is csaknem halva született gyermeknek lehetett a kézügyességi oktatásnak kérdését tekinteni. 1883-ban a kézügyességek tanítása a népiskolákban a fiúk számára mint nem kötelezett tantárgy hozatott be. Ekkor nemcsak tanügyi szaklapok, hanem a napi sajtó és a birodalmi gyűlés is foglalkozott a kérdéssel. Az országgyűlésben Exner tanár és udvari tanácsos a lombfűrész epidémiáról és kéregpapír járványról hírhedtté vált szavakat mondotta ki. Méltán lehetett ezen szavakat hírhedteknek nevezni, mert meg nem érdemlett módon lettek jelszavakká azok szájában, kik azt vélték, hogy Exner velők a kézügyességi oktatást akarta gúnytárgyává tenni és így az alig született eszmét mindenkorra eltemetni. így fogta fel ekkor a „N ue Freie Presse" is a dolgot, s egyik cikkében a kézügyességi oktatást reactionarius tünemény gyanánt tüntette fel, mely a népnek egész fejlődési menetét akadályozza és károsítja. Annyira vitték a gyanúsításokkal és ferdítésekkel, hogy maga Exner kénytelen volt félre magyarázott szavainak értelmezésére és védelmére sorompóba lépni a „Mittheilnngen des technologiseheu Gezverbemnzeums" 1884. ápr. 15. és máj. 15. számaiban. Egy hosszabb cikkben állást foglal ugyan, még pedig teljes joggal, a kézügyesség tanításának egyes irányai és kinövései ellen; kijelenti egyszersmind, hogy eddig csak philosophusok és paedagogusok szólaltak fel ennek az oktatásnak az érdekében, de maguk is igen kevés vagy semmiféle kézügyességgel nem bírnak, sőt a meglevő tanerők közt sem talál szakembereket. Ez azonban nem felel meg teljesen az igazságnak, mert a bécsi és berlini ipartanfolyamokban iparosok is tanítanak; ugyan ez áll a budapesti tanítóképző és polgári iskolai tanítóképző intézetekről. További fejtegetésében szemrehányást tesz a népiskolának, hogy a rajzoktatás a könnyen elérhető mögött messze elmarad, és még távolabb all a lehetőtői dacára annak, hogy ezen ügyesség a lehetőleg legnagyobb jelentőséggel bír valamennyi iparos pályán, a miért több gondot kellene a rajzoktatásra fordítani. Ausztriában tehát már panaszkodnak, hogy a népiskolai rajztanítás, tehát a tényleg meglevő, nem mutat fel kellő eredményt; nálunk ez ellen nem lehet panasz, mert a népiskolai rajzoktatás ismeretlen; a mi kevés van is, csak elvétve található, és inkább játék, mint komoly