Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-09 / 50. szám

külső, világi s így időszerű intézményeiben; de másfelől világosan megkülönbözteti az egyház és állam működési körét s a maga legsajátabb életkörére nézve, tehát a spirituális potestas körébe tartozó dolgokban teljes szabadságot kíván, s így magának kívánja fenntartani a tanítás, egyházkormányzás, saját belügyeiben az igazságszolgáltatás és egyházi törvényhozás jogát. Ezekre nézve az államnak csak felügyeleti jogát ismeri el, a mennyiben az állam nem lehet közönyös a kebelében élő felekezetek belélete iránt. Tehát elvi szempontból is kívánja egyházunk, hogy az államétól különálló szervezettel bírhasson a saját ügyeinek célszerű vezetésére. Egyházunk belszervezete kezdettől fogva független volt az állami szervezettől; ilyenné alakult az azon politikai viszonyok hatása alatt, amelyek között egyházunk 300 éven keresztül élt a hazában. Csak a reformátio első századában lett volna alkalma összeolvasztani szervezetét az államéval, s hogy ezt elmulasztotta, a jó alkalom, melyről a régi meseíró mondja, hogy »Elapsum semel non ipse possit Juppiter repprehenderec, csakugyan többé elő nem kerülf, sőt az üldözések viharai épen kényszerítették rá, hogy alkotmányos intézményeit az államétól függetlenítse, sőt az államtól merőbben függetlenné tegye, mit az 1647. évi 5. tc. akként formulázott, hogy az államhatalomnak, tehát sem ő Felségének, sem kormányának ne legyen joga rendeleteket bocsátani ki a prot. egyház belügyeire vonatkozólag, de nem igényiéit magának ily jogot az ország alkotmányos törvényhozó testülete sem. Ennek folytán az önállóság, autonomia gondolata oly erős gyökeret vert, a ref. köztudatban, hogy ezt tartotta századokon át legdrágább kincsének, s készebb volt szétdaraboltatni s meggyengíttetni magát számban és erőben, semhogy függetlenségéből legkevesebbet is engedett volna. Tűrte, hogy bábeli rendetlenség üsse fel fejét és uralkodjék az egyház beléletében, de az államtól szervezetet el nem fogadott, s minden ilynemű törekvést erélyesen visszautasított, egy ízben II. Józseffel szemben épen kárára önmagának. Az 1859-iki pátenst is, mely nem épen rosz, s az addiginál bizonyosan jobb, rendezettebb alkotmánynyal akarta megajándékozni egyházunkat, de olyan forma függéssel az államtól, mint a német evang. egyházakban van, ezen 300 éves szabadság és függetlenség nevében utasította vissza. Az államtól való ezen függetlenséget ma már nem értelmezzük úgy, mint az elmúlt századok túlzása közt értelmeztetett, t. i. hogy az államnak mi jogot sem engedünk át egyházunk felett, úgy vélekedni, hogy az államnak nincs egyéb feladata, mint őrködni vallásszabadságunk felett, s megszabni más felekezetekhez való jogviszonyainkat, illetőleg biztosítani azokkal való jogegyenlőségét egyházunknak, anélkül hogy akár felügyeletet, akár törvényhozásában részvételt gyakorolni jogosítva volna. Ellenkezőleg, ma már elismerjük az állam természetes jogait is. Elismerjük, hogy nem az állam van az egyházban, hanem megfordítva, az egyház az államban s mint társulat, a szuverén állami hatalomnak alá van rendelve, s mivel az állam nem lehet közönyös a kebelében élő egyházak s azoknak a népéletre gyakorolt befolyása iránt, mert létérdeke, hogy céljaival ellenkező vagy jogait csorbítani akaró társulat kebelében ne létezzék, elismerjük azon jogát, hogy felügyeletet gyakoroljon az egyháznak nemcsak más felekezetekhez való viszonyára, hanem belső életére tehát a tanításra, egyházkormányzásra s az ezekből folyó ügyekré is, s szükség esetén alkalmazhassa megtorlási jogát is, anélkül azonban, hogy ezen határon túlterjeszkednék s semmi esetre sem fogadnók el, ha az állam rendeletek által akarna változást eszközölni az egyház belső életét képező tényezőkön. Az állam és a ref. egyház közötti viszonyt ezen felfogás szellemében az I79°/9

1

. évi XXVI. tc. 4. §-a szabályozza, mely törvénycikk, amennyiben a legkésőbb keletkezettek csak a ref. egyháznak más felekezetekhez való viszonyát szabályozzák, ma sem vesztette el hatályát. A törvénycikk azon szavaiban, hogy »a mindkét hitvallású evangeükusok, a vallásra tartozókra nézve csupán saját vallásuk felsőségeitől függjenek,« és »a saját hitvallású zsinataik által a vallásra nézve alkotott kánonaik, melyek t. i. jelenleg használatban vannak és az ezután e törvény által meghatározott módon alkotandók, sem kormányszéki parancsok, sem királyi válaszok által meg ne változtathassanak stb.« Ki van mondva az államtól külön álló szervezet szabadsága; s bár az akkor folyt küriarchiai és hierarchiai küzdelmek miatt a király fenntartotta magának azt a jogot, hogy az egyházi felsőbbségekre nézve — az egyháziak és világiak közmegegyezésével — a rendet, tehát tulajdonképen az egyházszervezetet ő állapíthassa meg, de e jogot királyaink soha sem gyakorolták, s miután ugyanazon §-ban a király részvétele a prot. egyházak törvényhozásában egészen más, méltányosabb alapokra fektettetett, el is vesztette jelentőségét és kötelező erejét; s épen emiatt, midőn az absolut kormány e pontra támaszkodva 1859-ben alkotmányt akart adni egyházunknak, méltán hivatkozhattak vezérférftaink arra, hogy az egyház törvény szerint csak maga adhat magának alkotmányt, s a királynak megerősítési, de nem törvényalkotói joga van, s még ez a jog is az alkotmányos, megkoronázott királyt illeti, nem pedig az absolut uralkodót. Az állam ezen törvénycikk által a legnagyobb fokú szabadságot engedte egyházunknak; mindazáltal természetes jogait fenntartotta felette. Ezek között első a felségi jog, mely azonban hazánkban nem terjed túl azon, hogy a vallásszabadság mértékét meghatározza, s á felekezetek közötti viszonyokat szabályozza, s a linci béke a király jogának tartja a vallási sérelmek orvoslását is, mit azonban ma már nem maga a király, hanem törvényes kormányzó hatóságai gyakorolnak. A jus cavendit két irányban gyakorolja az állam egyházunkkal szemben, először is, mint megelőzési jogot, melyről az idézett törvénycikk részletesen intézkedik azon szavaiban, melyek elrendelik, hogy a protestánsok zsinattarthatására esetről esetre a fejedelemhez tartoznak folyamodni engedélyért, kijelölvén előre a zsinat helyét, tagjainak számát, idejét, s az általa tárgyalás alá veendő ügyeket, s az alkotott törvények, csak miután a királyi felülvizsgálaton átmentek és jóváhagyásban részesültek, nyerjenek kötelező erőt; mely határozat által a megkoronázott király époly faktorává tétetett a prot. egyházi törvényhozásnak, mint a milyen az államiban, tehát jogában áll az alkotott törvényeket egész terjedelmükben elfogadni, vagy elvetni, esetleg az óhajtott módosítások megtételére a törvényhozó közeget felhívni, de nem áll jogában az alkotott törvényeken önkényüleg a legkisebb változtatást tenni. Másik ága az állam ellenőrzési jogának a legfőbb felügyelet, melyről a szóban íorgó törvénycikk csak annyit mond általánosságban, hogy érvényben hagyatik a királynak az ország törvényes kormányszékei által gyakorlandó legfelsőbb királyi felügyelésnek hatalma, (ugyanennyit mond a zsin. törv. 4. §-sa is), de a gyakorlás mikéntjére nézve egyik sem ad utasítást; a gyakorlat az, hogy a kerületi s eonventi jegyzőkönyvek felterjesztetnek a vallás- és közoktatásiügyi minisztériumhoz.