Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-11 / 46. szám

épen a rét. egyházból, a kikről nem mondom, hogy ha mi be nem vettük volna egyházunkba, mind más vallásra tértek, vagy épen nazarenusokká lettek volna, hanem azt felemelt fővel, s mint Istennek ép úgy felszentelt szolgája, mint Czelder úr, mondom, hogy mi senkit se csaltunk, senkit se térítettünk át egyházukból. Állítsanak elő csak egyetlen egy embert azok közül az áttértek közül, a ki azt meri mondani, hogy akár én, akár a hatóságom alatti lelkészek közül valamelyik ámította el, beszélte rá, és térítette át egyházunkba s én mea culpa, mea maxima ctilpa-val ismerem el, hogy méltán ér bennünket minden pironság. De addig engedje meg Czelder úr, hogy személyében egyesítve mindazokat, a kik minket proselytáskodással vádolnak, e vádat visszautasítom. Hát az Istenért, ki is hiheti el, hogy a mai nyilvánosság mellett és ennyire résen állva ellenünk, rajta ne értek volna valamelyikünket a misszionariuskodáson ? Ellenkezőleg én nem egy folyamodást tudnék fölmutatni tekintélyes ref. egyházközségekből, hol egyesek hol többek aláírásával, melyekben arra kérnek, hogy adjak nekik utatítást, hol kell hogy jelentkezzenek, mert unitáriusokká akarnak lenni s unitárius egyházközséget akarnak alapítani; a mely folyamodásokat azonban én a hogy kapom, úgy elteszem, mintha nem is láttam volna, j És ezt nemcsak a ref. egyház iránti tekintetből, hanem magunkért teszem. Mert abban igazat adok Czelder úrnak, hogy elég gondot adhat nekünk kis egyházunk föntartása, a terjeszkedési vágy tehát, eltekintve minden más figyelemre méltó szempontoktól, egyáltalán nem foglalhat helyet, legalább ez idő szerint, egyházpolitikai programmim kban. S bizony azoknak is, a kik hozzánk átlépnek, főleg ott a Duna és Tisza mentén, százszor is meg kell gondolniok, hogy mit cselekszenek; mert ha csakugyan az egyházi terhek alól való menekülés vágya íízi hozzánk, kétszeresen szánom őket, egyszer azért a csalódásért, a mely éri, miután egyházunkban még nagyobb teher hordozása várhat reájok, másodszor azokért a megtorlásokért, a melyeknek az elhagyott egyház részéről kiteszik magokat. És ezzel épen ahoz a botránykőhöz, az egyházi adóhoz érkeztünk. Próbáljuk egy kissé meghengergetni ezt is. Hátha nem is olyan tömör, a mint kilátszik s így össze sem zúzhat, még ha egész súlyával ránk eshetnék is. Hátha csak olyan törmelék-féle, a mi könnyen elporlik, ha hengergetni kezdjük. És semmi esetre sem dobhatjuk másra úgy, hogy a mi kezünkhöz is ne ragadjon belőle valami. Az ellenünk emelt vádnak mások előtt legterhelőbb s reánk nézve legsérelmesebb pontja az, hogy mi a ref. j egyház által közelebbről felállított domesztikát, illetve az ezzel járó egyházi adót használjuk fel térítési eszközül. Miután azonban az áttérések, mint fennebb láttuk, korábbi keletűek a domesztika felállításánál, a vád részben a dolog természeténél fogva magától elesik. De ha ugyancsak fennebbi soraim hitelre találnak, a mire igaz senkit se kényszeríthetek, de felteszem, hogy a t. olvasók közt csak lesznek olyanok is, a kik megbíznak őszinteségemben : akkor a vád legfennebb oda redukálódik, hogy oly egyéneket is befogadunk, a kik esetleg az egyházi adó elől menekülnek hozzánk minden meggyőződés nélkül. Esetleg mondom, mert nem lehet az ember tettei felett olyan könnyen pálcát törni, különösen a lelkiismereti dolgokban. Lám, mikor én 1875-ben szerencsés voltam épen Kecskeméten megfordulni s ott több tisztes és derék polgár tudakozására jeleztem vallásunknak épen az Istent illető főbb pontjait, nem egy akadt közöttük, a kik ugy nyilatkoztak, hogy hiszen így ők is unitáriusok. S erre még számos hasonló példát tudnék felhozni. Szerencsére Kecskeméten, tudomásommal legalább, nincs egy unitárius is, mert még abba a gyanúba esném, hogy tán 1875-ben én térítettem át hozzánk. De hát ez annyit mégis mutat, hogy az a mai szentháromság egy Isten nem sokat különbözik az unitáriusok egy személyii Istenétől. S ha nem lennénk egymás iránt annyira elfogulva és nem a história mult válaszfalán keresztül néznénk egymásra, még könnyen egymásra is ismernénk. Bocsásson meg Czelder úr, de éti alig hiszem, hogy saját maga is, ha unitáriusnak született volna történetesen s nem reformátusnak, kétségbe esnék a miatt, hogy nem látja a Krisztust az Isten trónjában ülni, hanem csak a körül állani, tán legközelebben a meny és föld urához, de csak más nagy szellemek társaságában, a kiket ő ott ép ugy testvéreinek ismer, mint a hogy a földön egykor testvéreinek ismert minden embert, még a bűnös publikánus t is. Megengedve különben azt is, hogy az áttértek között csakugyan lehetnek olyanok is, a kik tisztán csak az egyházi adó elől keresnek nálunk menedéket: vájjon a vád egész súlyával csak reánk nehezedik-e, a kik helyet adunk ilyen menekülőknek, s nem jut-e valami belőle magára azon okra is, mely a menekülés vágyát szülte ? A népnek is meg van a maga philosophiája, a melynek néha még a bibliával kezünkben is nehéz ellene állani. Nem ritka eset — például — itt közöttünk, hogy a köznépnél a nő férje vallására megy át vagy megfordítva. Miért ? Csupán csak azért, hogy ne fizessék két papnak a kepét. Nem is említve a vallás változtatásnál gyakran előforduló más hasonló, bizony nem valami ideális és morális okokat, a melyekért azonban csak az illetők lehetnek felelősök az ő lelkiismeretöknek, a felhozott esetben is mind mondhatjuk az illetőnek, hogy hát egy kalongya búzáért eltudja hagyni a maga vallását! Azt meg nem téríti senki. De az átvevő lelkészt sem teszszük a rajta kívül álló okért felelőssé. Én teljesen tudom méltányolni a ref. egyház domesztikájának nagy és üdvös feladatát. Lelkem egész őszinteségével kivánom annak minél erősebb kifejlődését. De ha azt gondolják, hogy ez a legfőbb ok, a miért az újabb időben híveik közül többen átléptek hozzánk vagy más egyházba, mert mennek biz azok a kath. sőt a mint a napokban haliám, közelebbről még a görög egyházba is többen áttértek: akkor ne csak minket hibáztassanak, hanem a hibának egy kis részét vegyék át magokra is. Mert annyit mondhatok épen a fennebb említett folyamodások alapján, hogy ha csak fele is igaz annak a mi azokban az egyházi adó kirovására és felhajtására nézve elő van adva, bizony az egy oly seb lesz a ref. egyház testén, a mely hovatovább mind inkább fog vérzeni. Tán az eljárás körül van valami hiba, a mely annyival inkább figyelembe lenne veendő, nehogy a miatt maga az intézmény is veszélyeztessék. És itt megjegyzem azt is, hogy a domesztikát még 1853-ban felállítottuk volt mi is. Az első évben befolyt csaknem az utolsó krajcárig. A második évben már csak fele jött be. Pedig nem is tisztán csak személyi kötelezettség volt, hanem tekintettel a szegénységre, ezeknek tehát a gyülekezet pénztárára lettük. A harmadik évben aztán önkéntes megváltásra vittük át és így realizáltuk az eszmét, mert meggyőződtünk arról, hogy az illetékek évenkénti felhajtása minél tovább több nehézségbe fog ütközni. Mert végre is az egyház nem helyezkedhetik teljesen egy állam álláspontjára s nem használhatja fel mindazon eszközöket a maga célja: megvalósítására, a melyeket az használ. Még csak egyet. Nem veszik észre Czelder úr és társai, hogy a mikor folytonosan minket akarnak ütni híveik áttéréseért, tulajdonképen magukat verik. Hiszen