Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-11 / 46. szám

jövőre is mindaddig, míg az 1848-ki XX. tc. 2-dik §-ban kimondott egyenlőség és viszonosság minden tekintetben életbe léptetve s ily módon állásunk úgy az állam, mint más hitfelekezetek irányában teljesen biztosítva nem leend, e tárgyról — felekezeti létünk veszélyeztetése nélkül nem tánácskozhatunk«; (Révész Figyelmező 1870.) s utalva a hazának azon állapotára, a melyben minden erő a haza megmentésére fordítandó, ki jelenték az őket mégis kihallgató miniszter előtt, hogy ily körülmények a protestánsok kivánatainak terjedelmes teljesítését meg nem engednék, azokkal a béke helyreállításáig készek várakozni.« (Haan egyet, gyűlései 78. lap.) (Folyt, köv.)

Schneller István. Válasz Nagytiszteletű Czelder Márton úr nyilt levelére, Nagyt. Czelder Márton, elébb hittérítő, jelenleg kecskeméti lelkész úr egyszerre több lapban s ezek j között e becses lapokban is egy nyilt levelet intézett hozzám. Ugyan ezen nyilt levelet közvetlen is megküldvén | nekem kézírásban, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a lapokból kihagyott részleteket is olvashattam. A »Sárospataki Lapok« t. szerkesztősége ezeket lényegtelen, személyes jellegű részleteknek mondja nagybecsű szerkesztői megjegyzésében. Magam is azoknak tartom. Es j így eszem ágában sincs azokra is kiterjeszkedni. Csak a félreértés kikerülése végett jegyzek meg annyit, hogy a lapokból kihagyott személyes jellegű részletek nem az én, hanem a Czelder úr személyére vonatkoznak. Tehát csak ő tartozik köszönettel a szerkesztőségeknek, hogy a kihagyásokkal esetleg megkímélték ujabb kellemetlenségektől, melyek Czelder urat egyházi pályáján eddig kisérték, s a melyek miatt nem egyszer alkalma volt felkiáltani: „Szomorú az én lelkem mind halálig Annyival kevésbé veszem tehát számba azt, a mit a t. szerkesztőségek jónak láttak a Czelder úr nyilt leveléből kihagyni, mert az így is annyi mindenről szól, hogy azt sem tudom tisztán kivenni, hogy felvetett kérdései közül melyikre vár 111a feleletet. Azzal kezdi nyilt levelét, hogy tisztázni akarja azt a kérdést, hogy az alakuló — mi ugy tudjuk, hogy már megalakult — magy. prot. irodalmi társulatban részt vehetnek-e az unitáriusok? E célból hosszas dogmatikai fejtegetésébe bocsátkozik annak, hogy mit hisznek és mit nem hisznek az unitáriusok Krisztusról, az ő istenségéről, az új szövetségi írásokból stb; mihez képest a conclusio természetesen az, hogy ily nagy vallási tévelygéseik miatt az unitáriusoknak nincs helyök a prot. irod. társaságban. Hogy miért lettem épen én megtisztelve e tárgyban egy nyilt levéllel, miután én a kérdés felett nem vitatkoztam? nem tudom. De ha Czelder úr azt hiszi, hogy ezzel már tisztázta a kérdést, én e hitében egyáltalán megháborítani nem akarom. Csakhogy mindezeket egy vagy más formában előtte már sokan és sokszor elmondották. Tehát semmi újat nem mondott. De ha nem is új a Czelder úr Ítélete az unitárius dogmák felett, van annak egy sajátságos oldala, a mely ugy látszik, arra van szánva, hogy némileg kibékítsen minket elátkozott helyzetünkkel. Es ez az, hogy nem csak »keresztyén,« sőt protestáns voltunkat is elismeri, hanem »mint a hadseregnél a guerilla csapatot, még szükségeseknek is tart magának a protastántismusnak az érdekében is.« E szerint hát csak bennünk is van valami haszna a világnak. Sőt e tekintetben az utasítást is megkaptuk Czelder úrtól, hogy »csak teljesítsük továbbra is az ellenséget háborgató feladatunkat.« Miután ily módon Czelder úr az ő evangeliumi álláspontjáról az unitárius dogmák felett bírói Ítéletet tartott, s az unitárismus feladatát az ellenség háborgatásában megjelölte, őszinteségünket is kérdésessé teszi ; mert szerinte »a Krisztus iránt nem lehet illő tisztelettel viseltetni annak, a ki istenségét tagadja.« Majd az unitárizmusnak a reformatio korában való hódítására hivatkozván, jelzi ennek okát. De egyszersmind figyelmezteti is az unitáriusokat, a kiknek ^törekvése iránt — különben — teljes elismeréssel viseltetik,« hogy a hódítás emléke által ne engedjék magukat elragadtatni stb. Messze vezetne, ha én a Czelder Márton úr nyilt levelében felvetett mind eme dogmatikai, philosophiai, históriai kérdésekre válaszolni akarnék. Különben is, ugy látszik, hogy mindazok csak a hangulat ébresztésére voltak szánva s nyilt levelének tulajdonképeni célja nem a magy. prot. irodalmi társaság kérdésének tisztázása volt, nem is az, hogy engem hittani vitára provokáljon; hanem hogy kifejezést adjon ő is annak a stereotyp vádnak, hogy az unitáriusok Magyarországon proselytáskodnak. A hozzám intézett nyilt levélnek tehát csak ez ágára kívánok válaszolni. S mindenek előtt megjegyzem, hogy e vádat, valóban már annyiszor és oly sok alakban lobbantották szemünkre innen is, onnnan is, hogy végre még belénk verik a misszionáriusi hajlamot. Mert a folytonos szidás és gyanúsítás gyakran épen az ellenkezőt eredményezi, mint a mire szánva volt. S nem példátlan eset, hogy némely tanuló azért veszti el tanulási kedvét, mert szüntelen csak azt hallja, hogy sohasem tanul és nem tud semmit. Nézzünk hát szemébe annak a vádnak. Még 1879-ben Hódmezővásárhelyit, a hol abban az időben tán egy unitárius lélek sem volt, nem hogy hittérítőink lettek volna, az ev. egyházból néhányan kiléptek s jelentkeztek nálunk, hogy vegyük be egyházunkba. A mellett, hogy erre a törvény is feljogosít, tekintve különösen azt is, hogy épen azon környéken magának a protestáns egyháznak a kebeléből a nazarenismusban egy teljesen a törvényen kívül álló vallásos testület nőtt ki, azt hittük, hogy igazán keresztyéni missziót teljesítünk, sőt részben épen a protestáns egyháznak nyújtunk segédkezet, ha a kötelékből már kivált tagokat nem engedjük, úgy szólva, elzülleni, hanem inkább a mi rendezett egyházunk kötelékéhez fűzzük: kérésüket teljesítettük, s bevettük egyházunkba. A kilépetteket mások is követvén, s évről-évre szaporodván az áttértek, gondoskodnunk kellett arról, hogy koronként legalább vallásunk szerinti istenitisztelet tartásban részesüljenek. E végre tehát budapesti egyházközségünkhöz csatolván a hódmezővásárhelyieket, annak lelkésze gondozása alá helyeztük. Miután pedig az áttértek folytonos szaporodásával — a mire tagadhatlanul a ref. egyház szolgáltatta a legnagyobb contingenst — budapesti lelkészünk se teljesíthette a szükséghez képest a lelkészi adminisztrációt, pár évvel ezelőtt a hívek kérésére és terhére Hódmezővásárhelyit egy segéd-lelkészi állomást szerveztünk. íme, ennyiből áll a mi egész hittérítői szereplésünk. Igaz, hogy Hódmezővásárhely után Orosházán, majd Mező-Berényben s legújabban Polgárdiban jelentékenyebb számmal léptek át egyházunkba — fájdalom •—