Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-11 / 46. szám

ruházza; mi gondoskodtunk tanáraink képzéséről, mi adtuk e qualificátiót: s a legújabb törvény mindkét jogtól egyformán megfoszt); elbocsáthatjuk tanárainkat, de csak a vallás-és közoktatásügyi miniszterhez tudomás végett felterjesztett fegyelmi szabályzatok alapján és azon kikötéssel, hogy az ilv fegyelmi eset az indokolt Ítélet közlése mellett haladéktalanul feljelentendő, s hogy az elmozdítást kimondó itélet közzététele és szigorú megtartása iránt a vallás- és közoktatási miniszter intézkedik; választhatunk iskolai gondnokokat, felügyelőket, de a miniszter megbízottja által bármikor meglátogattathatja a tanintézeteket, az iskolák felszereléséről, az oktatás eredményéről, valamint általában arról, hogy a törvények és törvényes rendeletek megtartattak-e, ez úton is egyenes tudomást szerezhet ; a tanítók számát szabadon meghatározhatjuk, de bármely középiskolában nem lehet a rendes tanárok száma kisebb az ebben fennálló osztályok számánál; szabadon állapíthatjuk meg a tanítás ratióját, normáját és ordóját vagy a legújabb törvény fogalmazása szerint szabadon állapíthatjuk meg a tantárgyakban az egész tanfolyam alatt elérendő végcélt és a tanítandó ismeretek mértékét, a tanrendszert, a tantervet és a tankönyveket, de mindezt nemcsak esetről-esetre kötelesek vagyunk a miniszternek bejelenteni, hanem kötelesek vagyunk a mértéket a közoktatásügyi miniszter rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló intézetekbe behozott intézkedésekhez, mint minimumhoz, alkalmazni ; — a tanulás terén is biztosítva van szabadságunk, de a törvény szabja meg azon feltételt, hogy ki léphet felsőbb osztályba, ki nem javíthatja osztályzatát s az érettségi vizsgánál a kormányképviselő nem csak passive, de egészen active gyakorolja ellenőrző, sőt esetleg az érettségi bizonyítványokat érvénytelenítő működését. Egy szóval — bírjuk a nevelés terén az önrendelkezés jogát, de csak azon feltélel alatt, ha mások rendelkezését követjük, ha vezérlő gondolatainkat más vezérlő gondolatjaihoz, mint minimális követelésekhez, alkalmazzuk. Autonómiánk a nevelés terén, kell, hogv ezt nviltan bevaljuk: tulajdonkép látszólagos. Ez tény; és tény az is, hogy mi minden komolyabb actió nélkül belenyugszunk a viszonyok ezen változásába, sőt mi több, vannak egyes intézetek, melyek állami segélyért még a csonka önrendelkezési jogot is megcsonkítják azon lekötelezettségük által, hogy a vallás- és közoktatási miniszter rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló középiskolák tantervét alkalmazzák, hogy szerződésileg lekötik a miniszterrel szemben magukat tanáraik fizetésének minimumára. S vájjon emez inkább passiv belenyugvás, ezen önkénytes engedmény nem önkénytes jogfeladás, küzdelemteljes multunkkal szemben nem önmagunknak megtagadása, hogy ne mondjam, önárulása ? Nem hiszem, hogy a jövő kor, hogy utódaink ily kemény váddal fogják a közel mult és a jelen kor féríiait illetni. Ok nálunknál világosabban és tárgyilagosabban fogják méltányolni azon tényezőket, melyek önmegadó — oly sok belső küzdelemmel járó tevékenységünknél határozók voltak. S e tényező a culturállamnak eszméje., a nemzeti nevelésnek szerit ügye. S ez eszme, ez ügy nem a jelenkornak szüleménye. A renaissance s így a reformátió egyéniségi elvének szoros következménye ez. A beállott reactió egyházi és állami téren a hierarchismus és tyrannismusnak kedvezett s a protestánsokat a békekötések kieszközlésére és azok sáncai mögé való vonulásra kényszerítette. Az elv azonban természeténél fogva ki nem halhat. Nevezetesen a philosophia világító ereje új életre ébreszté. A felvilágosult absolutismus az állam számára a rendőri és jogbiztosító leiadat mellé a culturalis feladat megoldását tűzte ki, a culturállam eszméjét absolutistice kívánta megvalósítani; a francia revolutióban legzajosabban és mégis oly abstract módon nyilatkozó emberi jogok követelése közvetítésével felébredtek a népek és nemzetek önrendelkezési joguk tudatára, a rang és felekezeti különbségek fölött gvőzelmeskedő O a j állampolgári jog és kötelesség eszméjére, jogkörükbe vonva a culturalis célok érvényesítését. — Hazánkban ez utóbbi irányzat termékeny •j ^ talajra talált. Az alkotmányáért századokon át küzdő nemzet ez önrendelkezési eszmében alkotmánya kiépítésének zálogát ismerte tel, s a culturalis célok saját hatáskörébe való vonásában nemzeti Jetének biztosítékát látja. Nincs mit csudálkozni tehát a fölött, hogv ' O J az 1790/1. országgyűlés a nevelés ügyét, mint a culturalis haladás legfontosabb tényezőjét, saját hatáskörébe kívánta bevonni és a József-féle centralisáló s germánisáíó, tehát nemzetellenes irányzatából egy valódi nemzeti irányba terelni. A koronázási diplomába felveendő 22-ik pont őseink eme tendentiáját teljesen megvilágosítja. Esküvel fogadja O Felsége eme pont szerint, hogy sem ő, sem utódai soha sem fogják az ifjúság nyilvános nevelésének rendszerét saját teljhatalmukból meghatározni, sem pedig bármely udvari commissiónak vagy bármely udvari vagy külföldi hatóságnak alárendelni, hanem eljárnak az országgyűlés által megállapi-