Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-04 / 45. szám

ségét s egyenesen természeti törvénynek ismerjük el. E vallásos vonzalom legbensőbb természetszerű lényege ama világosan ki nem magyarázható tudatban rejlik, hogy a nagy világ s maga az ember is természeti törvények következménye. E homályos sejtelem nélkül minden természeti s lelki tünemény a véletlenség eredményeként tűnnék fel, mitől az emberi lélek alap természeténél fogva idegenkedik s idegenkedni is fog örökké. Innen ered aztán az embernek azon hajlama, hogy a nagy mindenséget egységnek tekinses ennek alapokául valamit előföltételezzen. E hajlam teremtette meg a legkülönbözőbb vallásokat s így minden vallás e velünk született vonzalomra vezethető vissza, mint ős kútfőre. E kútfő lényegében örökre megismerhetetlen, mint bármely más természeti törvény causa finálisa. Ehhez kétség nem fér egyáltalában, s e kérdésre nézve a vallások és természettudományok egyaránt megegyeznek. De ez igazságnak fontos következményei vannak, melyeket kiváltképen a protestantismusnak nem szabad egyetlen percre sem figyelmen kívül hagyni. Ha emberi lényünk elodázhatlan tulajdonsága a vallásos vonzalom, s ha e vonzalom végoka megismerhetetlennek van mindenki által declarálva, akkor csupán az lehet a kérdés, hogy egyesek és az egyetemes emberiség minő alakban való formulázását tarthatja magára nézve üdvadónak, legjobbnak, úgy szólván nélkülözhetlennek. A keresztyénség isten-atyasági elve e vallásos vonzalomnak mai napig legelterjedtebb s ethicai szempontból is legnemesebb nyilvánulása s alapítója, Krisztus minden természetfeletti, természetellenes vonások nélkül is méltán tekinthető az emberiség Megváltójának. A váltság azon tana, mely a keresztyén isteneszme fejlődésében csak a történeti folytonosságot, a hagyományos zsidó nézetekkel való szerves összefüggést jelzi, a vallás igazi lényegére mi befolyással sincs, s Istenhez való viszonyunkban mi változtatást sem idézhet elő. De fel- vagy fel nem vevése a keresztyénség tanrendszerébe már igenis nagy változásoknak lehet szülőokává, de ami legalább az én laicus felfogásom szerint a keresztyénség vallásos tartalmán mitsem változtat. Nem akarok tovább menni ezen eszmék boncolgatásában, ámbár a fentebb elmondottakból levonható minden következtetésnek szívesen állok elébe. Eddigi elmélkedésem conclusiójaként legyen szabad azonban Rheinhold Solger eme szavait idéznem : »Tudják önök, hogy ez ideig még miben szenvedtek hajótörést minden nemzetek?! Abban, hogy megbénultak azon feladatnál, hogy a szív idealismusát egy érthetővé lett élet s egy előhaladott tudomány tényeivel kiengeszteljék. Ezért szakadtak a komolyabbak két részre u. m. conservativek és atheisták pártjára, mialatt a nagy tömeg naponként közönyössebbé s frivolabbá leend. Egy nép sem virágzott soha, hanem ha egységes meggyőződés által. A népek ifjúságában e meggyőződés naiv. De jön idő s ez itt is van már, a mikor a tudat és hit közötti visszavonásból biztos bölcsészetnek, egységes világnézetnek kell kifejlődni, ha azt nem akarjuk, hogy minden erkölcsi s szellemi energia tengődjék.« Sajnos, hogy a hit és tudás harca a protestantismusban ma is inkább megoszt, mint egyesít! Pedig a cél szinte félreismerhetetlen. Agricola. ISKOLAÜGY. A classicus olvasmányok kezelése. Cic. De Off. I. 27—45, A temperantia. A görög philosophusok, kiknek rendszerét Cicero is követi, acocpQoovvi/ névvel jelzik azon erényt, melyet a római temperantiának nevez. Értették alatta azon szenvedélyek féken tartását, melyek az élvezet vágyából, ingeréből keletkeznek. A test érzékenysége ugyanis, az öröm és fájdalom iránt való szertelen fogékonyság az erény két fő ellensége. A fájdalom, vagy a tőle való félelem akadályozza tevékenységünket; a nagy öröm magával ragad, vágyakat éleszt és fokozatos tevékenységre indít. Az erkölcsi jónak, mely tettekben nyilatkozik, itt az lesz a feladata a tökéletesítés nagy munkájában, hogy első esetben ébresztőleg, második esetben csillapítótag, korlátozva hasson. A mi az ember lelkét, ha le van sújtva, felemeli s a fájdalom ellen acélozza : az a fortitudo, a lelki erősség; a mi a rohanó lelket visszatartja, midőn az örömök és vágyak hivogatására előre tör: ez a temperantia, a mérséklet. Cicerónak több elnevezést kellett megemlítenie, ha összeköttetésükkel a római ember előtt azt akarta kifejezni, a mit a görög GcocpQOGvvrj-ből értett. Temperantia jelenti a csökkenését annak, a mi sok, a gyöngítését annak, a mi erős. Moderatio kifejezi azt a törvényt, azt a mértéket, a melyet az ész az indulatokra kiszab. A kettő együttvéve alkotja a görög atocpqoövvn-X.. A mi az ember lelke mozgalmaiban, indulataiban, szenvedélyeiben sok és erős, vagy az öröm élvezetében van meg, vagy az öröm után való törekvés szertelenségében, vagy az akadályok kellemetlen érzetében. Mind e háromnak ellene működik a temperantia: korlátozza az embert magában az öröm élvezetében, korlátozza a vágyak csapongó erejét, melyek nála minden látszólagos ok nélkül maguktól nőnek, és a lelket egészen valamely elképzelt jövő számára kötik le; korlátozza a lehangoltság és csüggedtség érzetét, mit az így lefoglalt lélekben a nem teljesült vágyak okoznak. Első kötelesség ez erény iránt az egyéni természet kiismerése és a természetes állapot fenntartása. A ki érzi, hogy mikor áll be zavar a természetesnek megismert lélekállapotban: az már megtalálta a mérséklet útját és könnyen megtanulja, hogyan kell hozzá visszatérni. Testünk természetes és egészséges állapota az,