Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-04 / 45. szám

midőn egyik részét sem érezzük különösen. Mikor érzem, hogy mellem van, az bizonyosan nincs rendes állapotban. Fájdalmat érezünk, testrészünk használatában nehézségre találunk. S ha valaki egészséges akar maradni, ezen állapotra ügyelnie kell. Szakasztott így van a dolog a lélekkel is. Elveszti nyugalmát, kitér a rendes állapotból, ha az ész, a képzelet ,az érzelem egy tárgygyal mérték nélkül foglalkozik. S ha a lelki mozgalomban lesz oly fok, a hol a tevékenység nyugtalanságba, kellemetlen érzésbe megy át, a gondolatok vesztenek szabadságukból, a képzelet féket nem ismer, a vágyak a gyöngébb akarat ellenére is uralkodnak. Itt a korlátozás ideje, mert ez már lázas állapot. Ha tovább tart, vagy gyakran visszatér, betegség lesz belőle, mely az ember lelki javának, az erénynek ellensége. Ez a korlátozás a temperantia, a mérséklet; alapja a moderatiónak, az önuralomnak. Ez a férfiúi jellem alapfeltétele. A történelem legnagyobb emberei épen azzal váltak ki a nagy tömegből, hogy folyvást fegyelmezés alatt állottak. S minél tökéletesebb volt ez a fegyelem, annál magasabb erkölcsi álláspontra emelkedtek. Fékezték, vagyis úgy irányozták vágyaikat, hogy lényüknek felsőbb erői: az ész és akarat előtt meghajoljanak. Nassaui Vilmost »hallgatagnak« nevezték el kortársai; nem azért, hogy mindig hallgatott, hisz kitűnő szónok volt a maga idejében; hanem azért, mert féken tudta a nyelvét tartani, a mikor szükségét látta. Ha pedig tettre került a dolog, törhetetlen volt akarat-ereje és kitartása. Mindennapi tapasztalat igazolja, hogy sok beszédnek sok az alja; s a ki sok beszéddel, ok nélkül verdesi a levegőt, kevés annak az érdemleges cselekvése. Ide vág az a latin közmondás is: Lingva praecurrit mentem raro sapientem. Washington lelke a leghevesebb indulatokkal volt tele, s ő szakadatlan edzés által annyira vitte, hogy a kísértés ezer meg ezer tusái között is megtartotta higgadtságát, és egyike lett a legszelídebb és legudvariasabb embereknek. XII. Károly, a ki fegyelmet teremtett a hadseregben, vas kézzel csinált rendet országában, és mint lehetetlent nem ismerő hadvezér minden ellenséget legyőzött akaraterejével és szívósságával, legnagyobb a maga fölött nyert diadalával. Ifjú korában sokat ivott és ittas állapotban megbántotta anyját. Kijózanodván egy pohár bort kért, kiitta s e szavakkal tette le: »Ez az utolsó pohár bor, a melyet megittam.« És nem ivott többet. A két Wesselényinek, a mily hatalmas volt a szenvedélye kitöréseiben, akkora volt lelki ereje az önuralomban. Az öreg, mikor a fékezhetetlen indulat mármár elragadta, jéghideg vízzel és hideg ruhával is támogatta akaratát. Midőn kiállott fogsága után is hevesen ostromolta a kormány politikáját, az országgyűlés elnöke gúnyos megjegyzést tesz kufsteini éveire. W. felugrott, és kardjára csapva sietett az elnöki emelvény felé. Mindenki meg volt rettenve, mert ismerték büszkeségét és kitörő indulatosságát. Az elnökhöz érve nyugodtan vállára tette kezét és így szólt: »engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem.« Fia örökölte a lelki és testi erőt, de a szenvedélyességet is. Hanem vissza is tudta fojtani, ha magán uralkodni akart. Térdei reszkettek az indulattól, míg arca változatlan, hangja szilárd maradt. Olyan volt mint a tűzhányó: belseje tűz, de hó és jég a külseje. Szép példája az önmegtagadásnak II. Rákóczy Ferenc, a kit megkínáltak a lengyel koronával, de ő hű maradt a felemelt zászlóhoz és fegyveréhez, hogy Leopoldot az Apaffy-féle szerződés megtartására kötelezhesse. Mikor Scipio Afr. Cartliagót elfoglalta, a római nép szobrot akart emelni tiszteletére a comitiumon, a Curiában, sőt Jupiter Opt. Max. cellájában fölékesített arcmását a capitoliumi Istenek áldozati lakomájához állítani; meg akarták választani egész életére consulnak, örökös dictatornak. De a milyen lelki erővel mindezt kivívta magának, épen olyan önuralommal vissza is tudta fojtani nagyravágyását, és semmit sem fogadott el. Ca. Március vitézségével és gyújtó példájával sikerült a római seregnek Coriolí városát elfoglalni. A vezér a sereg szine előtt magasztaló beszéddel üdvözölte, felajánlott neki minden katonai kitüntetést, roo hold földet, a zsákmányból 10 hadi foglyot, 10 harci lovat, ioo ökröt s annyi ezüstöt, a mennyit magával vihet. Mindebből csak egy fogolynak életét kérte, a ki barátja volt, és egy lovat, a melyen harcolni mehetett. Deák F. kibékítette a nemzetet uralkodójával, és minden külső kitüntetés nélkül^ egyszerűen, szegényen halt meg. De egy királynő térdepelt és sirt a ravatala mellett. Ellenkezőleg, a történelem és az élet ezer példával bizonyítja, mennyi kárt okozhat népeknek és egyeseknek a felhevülésnek egy-egy óvatlan pillanata, csak egy kiszalasztott szónak a sérelme, a mit megbánni lehet ugyan, de jóvá tenni annál nehezebb, minél magasabban áll a bántó és a bántott, s minél nagyobb akár a sértőnek roszul felfogott, akár a sértettnek túlhajtott büszkesége. Az emberiségnek hány milliója hullott el csak azért, mert így kivánta egy-egy uralkodónak korlátlan hatalom-vágya, sőt talán megbántott hiúsága, vagy egy hirtelen szónak következetessége 1 Gondoljanak egy olyan emberre, a kiben szenvedélylyé fejlett a nagyravágyás, a ki felhasznál minden-fajta eszközt, »flectere si nequeo superos, Acheronta moveboa, csak célját érhesse; a ki ha nem Shakespeare Macbeth-je is, de meg van benne a borzadalmas csira, hogy azzá legyen. Gondoljanak egy olyan emberre, a ki sarat szór mindenre, a mi szent; a kinek kigyómérgétől nem marad menten semmi tisztesség, semmi szemérem; a kinek civódó hajlamai széttépnek minden békeséget, megrontanak minden társaságot. Nézzenek meg egy olyan embert, a kin erőt vett a fékezetlen indulat: arca el van torzulva, szemei vérben forognak, egész testében megrendül, ajka durvaságot és káromlást leheli, kezével talán embertársát fojtogatja; olyan mint az állat, melynek dühét csak a kiontott vér csillapítja. Nézzenek meg egy olyan embert, a kit lenyügzött a mértéktelen borital: a mesterségesen felizgatott lélekben felszabadulnak a leggonoszabb daemonok: a civakodás, a rombolás, az érzékiség, majd egészen kihal az eszmélődés; s egy botorkáló, dadogó, sárban fetrengő alakjában van előttük a teremtés koronája. Nézzenek meg egy olyan embert, a ki heti keresményével a kártya-asztalhoz telepedik, s egész keresete romjain utolsó filléreit teszi a kockára, mikor otthon családja éhezik, hideg földön, rongyokban nyomorog. Nézzék meg és ne forduljanak el mindaddig, míg az a gondolat erős meggyőződéssé nem érik, hogy az ember kötelessége nemesebb része iránt, hogy ne ereszsze féken azt, a mi állati, ha nem akar az állathoz leszállani. Aztán nézzék meg mindegyiket a józanság pillanataiban, midőn a szégyen, a megbánás foglalja el az indulat helyét, s az önérzet ez erőszakos jelei akaratlanul fellázadnak a természetellenes lelki állapot emlékezetére.