Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-11-04 / 45. szám
leírhattam volna, mint nt. Balogh Ferenc úr tevé, dacára hogy világi ember vagyok; ez érvek más szavakkal minden orthodox intentióju dogmas egyháztörténetben számtalanszor el lettek már mondva, s annyira rozsdás fegyverekké váltak, hogy még parírozni sem kell vágásaikat. Minekutána nt. Balogh Ferenc úr »theologuskodó magyar Cincinátus«-nak, az »unitárizmus álcás lovagjánakcc a »protestáns irodalmi társaság ügyvédjénekcc — nem egészen rossz hangzású címek ! — stb. elnevezgetett, engedje meg ő is s a mélyen tisztelt olvasó közönség is, hogy csak ez egyetlen alkalommal dilettáns vallásbölcsésznek tartsam magamat, nem hiúságom legyezgetése végett, hanem hogy el ne felejtsek szigorú logicai utakon járni mondani valóimban. A mennyiben tőlem telik, igyekszem rövid és világos lenni. Mióta a fürkésző emberi ész a cosmicus tünemények megfejtésén s a lélektani problémák megoldásán fáradozik, a munka közben felmerült nézeteltérések mindenkor a kutatási módszer különféleségéből eredtek. A vallások és a bölcsészet története világosan mutatja, hogy e titáni munkájából az emberi léleknek mily nagy részt vettek ki időről-időre a különböző vallásos nézetek, de a melyeknek csaknem kivétel nélkül mindenike azon eredendő bűnben leledzett, hogy a megfigyelés és az ezen alapuló következtetés után elfeledte a folytonos igazolás végrehajtását s legtöbbször a priori csalhatatlannak deciaráit hypothesisekből kisérlette levezetni az anyagi és eszmei világ tüneményeinek rendjét. E hibát követte el az első görög bölcsész épenúgy, mint a mai vallásphilosophus, ki buzgalmában elfeledi, hogy az emberi elme csak a tünemények rendjének, de nem egyúttal azok végokának megismerésére bír kellő képességgel. E rend t. i. az együttlét és együvé tartozóság ismereténél többre törekedni, egy jelentőségű az emberi tehetség határainak önkényes átlépésével. Oly igazság ez, melyet ma már kétségbe nem vonhat egyetlen komoly gondolkozó sem. A megismerhetetlen nagy óceánján hánykolódó emberi lélek a tehetetlensége tudatára eljutva, mindenkor örömmel kapaszkodott egy e nagy mindenséget alkotó és fenntartó lény eszméjéhez, mert lelke itt igazi nyugvást talált s ez képezi épen a vallások semmivel nem pótolható örök malasztját. E pontig lelkünk még mondhatni teljesen biztos alapon mozog, mert a láthatatlanban csak a láthatót általánosítá, s az ismertről tette lépését az ismeretlenre. De mihelyest magyarázni kezdé az örökké megismerhetetlent, beleesett az anthropomorphizálás nagy tévedésébe s így az egyes népek s nemzetek műveltségéhez mérten többé vagy kevésbé tiszta és egyszerű vallások alapjait rakta le. Megalkotta saját képére Istenét s ehhez mérten megnyitotta az eredeti alapelvből levezethető consequentiák feneketlen tárházát. Ma már nem kell theologiai tanároknak lennünk, hogy megtanulhassuk, miszerint az Isten eszme a történelmi idők folyamán egész nagy fejlődési pályát futott meg, mely eszmei fejlődés az indusok és persák ős vallásában ép úgy felismerhető, mint a Homeros Iliasa és Odysseája között levő mythologicus különbségekben. A keresztyén Isten fogalom pogány, illetve zsidó eredetét melyikünk nem látja be az ó-szövetségből; s bár ezt legtökéletesebbnek, legszellemibbnek kell föltétlenül elismerünk, melyik bölcs férfiú merészelné állítani, hogy ime ez az egyedüli, legigazibb s legtisztább Isten fogalom. Valami nagyon érthetőnek találom, ha az ember nem elégszik meg egy Megismerhetetlen egyszerű íölvételével, hanem annak általa felfogható alakot kiván adni; hanem azt sem habozom nyíltan kimondani, miszerint az enemű alakítások egyike sem követelheti magának a föltétlen bizalmat, mert mihelyest a megismerhetetlent jellemezni kezdik, lényegéről, természetéről, a világ és emberekhez való viszonyáról, hogy úgy mondjam, rendszert alkotni megkísértenek : azonnal a deductiók olyatén hínárjába jutnak, melyben igazán nincs egyetlen talpalatnyi támpontjuk sem. Ezt igazolják a legrégibb időktől maig létező vagy létezett vallási s bölcsészeti rendszerek. Sőt többet is igazolnak ezek, t. i. igazolják azt, hogy mind azon ismeretekben, melyekre a gyakorlati tapasztalás segédeszközei hiányzanak, még ma sem vagyunk előbbre az ó-kor bölcseinél; az erkölcstan, bölcsészet, jogtudomány, politika, vallás és az emberi gondolkodás más olynemű részletei, melyek a természeti, az érzéki észleletek határán kívül esnek, ezredekkel ezelőtt csaknem ép annyira haladtak a fejlődés tekintetében, mint ma. A mi közelebbről a vallást, az emberi szellem e vonzalmát illeti, tudjuk, hogy magának a keresztyénségnek előállása s mai fejlettsége a kijelentés csudálatos természetfeletti s természetellenes tényéhez van fűzve, mely amaz örök Megismerhetetlenre nem kevésbé lealacsonyító, mint fölemelő, már t. i. előttünk emberek előtt, mert hogy rá nézve minő, azt nem tudhatjuk. Midőn mi ezen csudát egyszerűen elvetjük, távol legyen tőlünk, hogy magának a keresztyénségnek vallási jogosultságát is megtagadjuk, vagy csupán csalódások és képzelődésekre vezessük vissza; sőt ellenkezőleg, mi a vallást ép oly természetileg szükségesnek tekintjük, mint a nagy mindenség bármely más jelen-