Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-10-28 / 44. szám

kat, amelyeknek az egyén s nz élet egyaránt hasznát veszi, mert egyúttal nélkülözhetlenek is. Nem ártana minél több oldalról hozzászólni a fontos kérdéshez, melylyel alig van ember ki ha fennhangon nem is, de legalább magában nem foglalkozott. Különösen pedig videant consules. Sz. K. TARCA. A próféták tanúságtétele hivatásukról és adományaikról. IBe^rezetési. §. A prófétákról. n&rnj npx »Débora pedig jövendőmondó asszonyiállat... itéli vala Izráelt akkor az időben.« Ki tette őt nebiah-vá, Izrael népének itélőjévé, arról nem szól az írás. Mikor a zsidók már nem tűrhették Jabinnak és Siserának nyomását: Débora egyszerre fellép, mint a Jehovah prófétája, és az Ürnak nevében szól a zsidókhoz: »Avagy nem parancsolta-e meg az Izraelnek Ura Istene ? Menj el és gyűjtsd egybe a népet...« Es Izrael győzedelmeskedik. íme, alig hagyta el Izraelt első és legnagyobb prófétája Mózes, alig telepítette le az igéret földére Josue, a kövér szívű és vastag nyakú nép már is elfordult atyái Istenétől, mát is szigorú büntetéseket vont magára engedetlenségéért. Es akkor wkfáltának az Izrael fiai az Úrhoz.« Kialtasukra válasz a Débora története. És azután is — nem szükség részletekbe bocsátkoznom — valahányszor veszélyben forgott Izrael, mindig hallatszott a próféták buzdító, bátorító szózata : küzdjetek! ha hívek lesztek Jehovahoz: győzni fogtok, nagygyá lesztek »azt mondja az Ur!« De e szózat nem csak buzdított, hanem dorgált, ostorozott is. Ostorozta a nép bűneit, a nagyok kicsapongását, sőt felhatolt a király palotájába is, és megrengette a thrónust a tartalmas szavakkal: »azt mondja az Úr!« Kik voltak ezek a próféták, kik nem félve a nép dühétől, nem rettegve a királyok hatalmától, az ellenség kegyetlenségétől, oly bátran, oly elszántan álltak szembe néppel, királylyal és ellenséggel, s gyakran egyszerre mind a hárommal ? Kik voltak ezek a próféták, kik oly őszintén, a legszilárdabb meggyőződés hangján biztatták a zsidókat a jövő nagysággal, kik, bár érezték, és pedig mélyen érezték emberi gyarlóságukat, mégis oly felemelt fővel beszéltek a szent Isten nevében ? A tudósoknak minden elmélete sem ad oly világos feleletet erre a kérdésre, mint Jer. ii, 3—4. »Ezt mondjad nékik: Azt mondja az Úr, az Izráelnek Istene : Átkozott az ember, ki nem hallja e frigynek beszédeit; melyet parancsoltam a ti atyáitoknak az napon, melyen kihoztam őket Egyiptom földéből, a vaskemencéből, mondván : »Halljátok meg az én szómat, és cselekedjétek mind azokat, melyeket én néktek parancsolok : és lésztek én népem és én néktek Istentek lészek.« Ehez kapcsoltjuk még az 5—ik verset: »Hogy teljesítsem az esküvést.... hogy nékik adom a tejjel és mézzel folyó földet.« A próféta tehát Isten által felhatalmazott védője, szószólója a szent szövetségnek. Egy Isteni követ tekintélyével és méltóságával dorgálja a szövetség megtörését, s ihlett ajakkal hirdet egy dicsőséges, egy boldog jövőt azoknak, kik a hűségben végig megmaradnak. Nagyon természetes, hogy az Isten követe akár fenyeget, akár biztat, nem csak a jelenre néz, hanem fellebbenti a jövőnek titkolózó fátyolát is, tehát jövendöl. Csakhogy ezt a jövendölést a shaman, vagy a pythia jóslásával összehasonlítani Isten ellen való vétek volna a hívő keresztyén előtt, és legalább is felületesség és lélektanban való járatlanság az emberi lélek titkos rugóit ismerő előtt; mert nem a mesterségesen előidézett önkivület szüleménye ez, hanem az Isten lelke által ihletett lélek biztos ujjmutatása a jövőre. Jehovah szent, Jehovah igaz, Jehovah hű, a mit egyszer ő kimondott, az változhatatlan. »A fű megszárad, a virág lehull; de a mi Istenünk beszéde meg marad mind öröké.« A kinek ez szent és megrendíthetetlen hite volt, annak szemei előtt e hit feltárta a jövő titkait. S csodálkozhatunk-e ezen ? Nem. Az Ígéretek világosan szóltak, a feltételt mindenki tudta, a világos látást a viszonyok megítélésére megadta az isteni ihlet. És ha ezt meggondoljuk, egészen természetesnek fogjuk találni, hogy Izráelben sok próféta volt még azokon kívül is, kiknek nevei ránk maradtak. E kifejezések : »egy a próféták közi'iU (1. Kir. 20, 35), wjövének a próféták« (2. Kir. 2, 3) szintén ezt bizonyítják. Az, a ki az Isten és Izrráel közt lévő szövetségi viszony szempontjából fogva fel a dolgokat, az Isten akaratát hirdette, tehát a szent szövetség védője és szószólója volt: az volt a próféta. Már a kit ilyenül az Isten rendelt, az volt a Jehovah prófétája, a ki pedig hivatás nélkül beszélt az Úr nevében, az hamis próféta volt. Ismerve a történeti viszonyokat s a zsidó felfogást a szent szövetségről, könnyen elgondolhatjuk, hogy ilyenek nem kis számmal voltak. De hát ki volt valóban próféta s ki volt hamis? Erre nekünk könnyű a felelet. A kánonban ránk maradt néhánynak munkája, néhánynak csak a neve, s van említés néhány hamis prófétáról is, könnyű hát nekünk megmondanunk, hogy íme ezek hivatott próféták, s ezek hamis próféták. Hanem hát a zsidók hogy mondták meg, mikor velők együtt éltek, s annyian voltak, s mindenik a maga részére követelte az isteni tekintélyt? Az idők a kanonikus prófétákat igazolták, s az a gondviselő ház, mely a világtörténelmet csinálja, azokat őrizte meg az utókor számára; de nagyon rosszul ismerné az az emberi természetet, a ki azt hinné, hogy ezeknek tekintélye mindig olyan nagy volt, mint későbben, s hogy mindig hamis prófétáknak tartotta azokat mindenki, a kiket ma olyanoknak tartunk. Ezen felvétel ellen már maga azon körülmény tiltakozik, hogy voltak hamis próféták. Ha senki nem hallgatja, kinek prófétál? Már pedig tudva senki sem hallgatott hamis prófétát. Ezeket pedig sokan s örömmel hallgatták. Ezt következtetjük a kanonikus próféták nyilatkozataiból, továbbá a hamis prófétiák szelleméből s általában a népek természetéből. A hivatott próféta rendületlenül hitt az Ígéretek teljesülésében ; de szigorúan követelte a feltételek komoly, szívszerinti teljesítését, a mit azonban a népnél nem igen láthatott, sőt minél inkább át volt hatva a törvény szentségének tudatától, annál világosabban látta népe fogyatkozásait, s így annál szorongóbb kebellel, annál sürgetőbben prédikálta a megtérést, a hűséget, s népeért remegő lelke bizony erősebb hangon kiált átkot a hűtlenek fejére, mint a mily hangon szólnak Ígéretei. Ellenben az, kinek szemei előtt az isteni lélek fel nem tárta a törvény szentségét egész fényességében, s a népnek gyarlóságát egész sötétségében, az mindig nagyon közel látta az Ígéreteket. Nem nagyítjuk a dolgot, ha azt mondjuk, hogy ezeknek időnként több hívőjük volt, mint amazoknak. Hanem míg ez utóbbiak lassan-lassan elenyésztek addig ezek az emberiségnek most is legbe-