Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-29 / 5. szám

sulatot alkotó egyházi testületek és magánosok jól felfogott érdekéből célszerűnek sőt szükségesnek mutatkozik. A tudományos társulás, épen mint bármely más társulás, ha gyakorlati szempontból tekintjük a dolgot, elvitázhatlan ideális célja mellett egyszersmind érdek szövetkezet is, a tudományos erdekek szövetkezete, melyben a tagok anyagi erőik egy részét nyújtják a nyerendő szellemi javakért. Az Irodalmi Társaság tagjainak az az érdeke, hogy alapító, pártoló stb. anyagi járulékuk megfelelő gyümölcsöt, szellemi kamatot hozzon. E teljesen jogos érdek kielégítését a viszonyok és a lehetőség határai között szem előtt kell tartania a Társaságnak, ha hézagpótló és életképes intézménye akar lenni a hazai protestantismusnak. Csíky L. tisztelt barátom a további aggodalmakat, melyeket több felé jártában tapasztalt, így fejezi ki: »azok közül, kik nem akarnak (a Társaságba) belépni, azért teszik ezt, mert az unitáriusok is tagjai lehetnek annak«; valamint azt is észlelte, hogy »azok közül sokan, kik csak az egyháztörténelmi szak ápolását óhajtják a Társaságtól, azért teszik azt, mert az unitáriusok is tagjai lehetnek annak«. E két mondásnak egyazon tenorja kétségkívül az unitáriusoktól való idegenkedés, melynek sem keletkezéséhez, sem további sorsához az Irodalmi Társaságnak semmi köze; mert a mint az idegenkedést a még csak leendő társulat senkiben fel nem kelthette, úgy bizonyos lehet íelőle minden elfogulatlan figyelő, hogy megalakulása után se fogja se bántani, se dédelgetni az unitarismust. Az írod. Társaságnak nem célja sectarius és seperatisticus tendenciáknak szolgálni, sem kálvinista vagy lutheránus, vagy unitárius propagandát csinálni, mert akkor nem bontotta volna ki az irodalmi egyesülés zászlaját, nem tűzte volna maga elé a tudományos uniót, felhívását nem írták volna mindenik protestáns egyházunk hivatalos fejei és tagjaiul nem jelentkeztek volna minden protestáns confessio vallói, egy szóval, mert akkor nem lehetne protestáns Irodalmi Társaság. Bátran beléphet abba református, ág. evangelikus és unitárius is, azért hogy a másik vagy harmadik benne van, mert az irodalmi és tudományos egyesülés épen a közös evangeliumi alap és az egyetemes nagy protestáns érdekek egyesítése akar lenni. Csak a ki nem képes annak belátására emelkedni, hogy a protestantismusnak mindenik fája, még fattyúhajtásai is, az evangelium közös törzséről nőttek s abból szívják éltető nedvüket: csak az ily elfogult mondhatja, hogy a hazai protestáns felekezetek között nincsenek tudományos, társadalmi és történelmi kapcsolatok, melyeken szilárd alapú egyesülést lehet létrehozni; csak az ily felekezeti szűkkeblűség szólhat így: »nem lépek be az Irodalmi Társaságba, mert az unitáriusok is tagjai lehetnek annak.« A huzódozásnak és idegenkedésnek nézetem szerint nem az a valódi oka, a mi ilyenül mondatik, hanem az igazi érdeklődés hiánya, melvnek se egyetemes prot., se református, se semmiféle irodalmi társaság nem kell, mert közönyös és indolens lelkének jobban megfelel a mostani sivár állapot, melyben sem dolgozni, sem áldozni nem szükséges. Igen, e lelketlen közöny, e kényelmes tenni nem akarás, mikor színvallásra kényszeríttetik, minthogy saját rút mezében pirul az emberek előtt megjelenni, tetszetős jelszavak és hangzatos ürügyek álarcába bújva fecseg és lármáz, hogy bűnét a hevenyében előrántott bűnbakra kenje. Szőts Farkas. ISKOLAÜGY. A reformáció neveléstörteneti jelentősége. (Folytatás.) A 13. és 14. században a polgárság emelkedett jelentőségre Európa nagyobb s kisebb városaiban, különösen ott, hol ipar s kereskedelem lendületet nyert és az érdeklettek vagyon, személy és jog védelme végett egyesülésre ösztönöztettek. Á polgárság jelentőséget különösen azzal nyert, hogy egyes városokban testületté alakulva, befolyást gyakorolt a városi sőt az országos ügyekre. így a papság és lovagrend mellett egy harmadik rend, a polgárok rendje fejlődött ki. Míg a papság az egyház tekintélyére támaszkodva formalismusba és tétlenségbe merült, addig a polgárság a munka elvét követi, sok oldalú műveltséget és vallási bensőséget ápol; míg a lovagrend inkább idealismusnak él, addig a polgári rend a realismus pártjára áll s anyagi jólétet és nemzeti erőt s önérzetet gyarapít. Reális iránya különösen abból tűnik ki, hogy e rend ipart s kereskedelmet űz, tanintézeteiben pedig az anyanyelvet, földrajzot, természetismereteket s a mathematikát karolja fel. Ez intézeteknek a papság ellensége volt s alapításukat lehetőleg akadályozta, mintegy viszonzásul arra, hogy a polgári rend ellenséges állást foglalt a klérus egyoldalú tudományával s erkölcstelenségével szemben. A polgári rend reális művelődési törekvése Németországban az általános nyugtalanság korszakába esik, mely nyugtalanság tanítót s tanulót tapasztalásra, vándorlásra hajtott. A polgári iskolák tanítói annyival inkább vándoroltak, amennyiben nagy részök képzetlen mesterlegény, kicsapott diák vagy szökött szerzetes volt, és amennyiben gyarló fizetésű állásuk alig egy évre biztosíttatott. Az ily tanítókkal seregekben vándorló tanulókat (bacchansok) anyagi s erkölcsi nyomor kisérte; sok volt az éhezés, fázás, koldulás, lopás, de kevés a tanulás. Ekkor űzettek nagy vadászatok a faluszéli libákra, és ekkor történt egyebek közt az, hogy a vándortanuló templomból lopott sz. János faszobrával fűtött. A polgári rend törekvése jó és rosz vonásaival