Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-10-21 / 43. szám

nyertek volna elhelyezést. Helyesléssel jegyezhetem fel azt is, hogy több népdal az előadás könnyítése végett a b c d betű" jelzéssel népdalegyveleggé van csoportosítva. A szövegezés a zsoltároknál és dicséreteknél két — a népdaloknál a körülmények szerint egy, két és több versű. A népdaloknál — igen helyesen — az eredeti szöveg tartatott meg, holmi gyarló iskolai fércelmények, úgynevezett iskoladalok helyett, mint az iskolai használatra szerkesztett dalgyűjteményeknél napjainkban már szokásba jött. Ha meggondoljuk, hogy a nép sokszor mily leleplezetlen őszinteséggel szokta dalaiban feltárni érzelmeit, csak dicsérettel adózhatunk szerzők tapintatossága iránt, melylyel a dalszövegek kiválasztásánál eljártak. Ezekre is bátran elmondhatja universalis tudósunk Brassai: »Az ilyes dalokban erkölcstelenséget csak tisztátalan képzelődés vagy fanyar képmutatás fog találni.« A dallam és rythmus megállapításában is szakértelem nyilvánul. Az erdélyi énekeskönyv Ízléstelen melizmái kihagyattak s az énekeknek magyaros rythmus adatott, kifogástalan ütenybeosztással. A hangfekvés az első részben (a 30-dik szám kivételével) helyes. Sok népdal azonban a gymnáziumi növendékek hangterjedelmének meg nem felelő magasságban van intonálva. A gymnasiumban — mint tapasztalásból tudjuk — az énekképesség felső határa a kétvonású d, és ha kivételesen nagy terjedelmű daloknál még megengedhető az esz vagy e, de semmiesetre a kétvonásu f> fisz, vagy gesz. Ily magas hangfekvést csak a növendékeknek a különböző hangnemekben való gyakoroltatásával lehetne némileg indokolni, az énektanár tapintatosságára bízatván, hogy a felvett dalt megfelelő hangkörben énekeltesse; ekkor azonban más hiba áll elő, nevezetesen, hogy a' második vagy ^ harmadik szólam énekelhetlen mélységre sülyed alá. Tévesztett eljárás volt azért a 37. és 38. számú dalokat is minden változtatás nélkül venni át s azon hangmagasságban tartani meg, a mint az Berecz és Erney dalfűzérében látható. Helyén való ez magasabb hangokkal rendelkező leányiskolák számára készült dalkönyvben, de ha azon dalokat gymnáziumi növendékek ajkára adjuk, alacsonyabb hangfekvés választandó, mihez képest alakításra olykor teljes átdolgozásra van szükség. Az összhangosítás, a mennyire erről két és három szólamú kidolgozásnál szó lehet, elég szabatos. A szólamok mozgása természetes, folyékony, változatos és könnyen tanulható. A két szólamú letételnél a te>mészetes kiséret (terc és sext haladás, olykor quinta áthidalással) szerepel; némely dal (163. 164. 165. 176. 195.) művésziesebb kivitelben is látható szétjátszó rythmussal. Nincs megengedve azonban kétszólamú letételnél, hogy a szólamok oly távol (oktáván túl) tartassanak egymástól, a mint az a 80. 89. 99. 105. 111. 114. 134 és 178. számú dalok egyes tételeiben látható. Könnyen kikerülhető lett volna a bővített secund (E—Fiszisz 29, F—Gisz 94, Asz—H 135), szűkített quart (H—Esz 53, Cisz—F 111), szűkített quint (Disz—A 127, Cisz—G 172), bővített quint (A—Gisz 116) és felső nagy szeptim (C—H 22, Desz—C 150, D—Cisz 188) négyesek, melyek még gyakorlott énekesek által is nehezen énekelhetők. Kerülni kellett volna a háromszólamúaknál az alhang monoton többszöri ismétlését, minthogy a hármoniának, különösen choráltételeknél, mindig tovább kell haladni, vagy legalább is más helyzetbe állíttatni. Ilyen alhangi egyhangúság észlelhető például a 20. 31 és 55. szám alatt. A dallam soroknak pedig soha sem szabad második fordítású hangzaton (quintával az alhangban) kezdődni, mint az a XC. zsoltár 3. és 5. soraiban látható. A tempó jelzésére Bartalus szokása szerint magyar szavak használtattak, pedig nézetem szerint szükséges volna, hogy a növendékek gyakorlatilag is megismerkedhessenek az időjelző műszavak (Largo, Andante, Vivo stb.) jelentőségével, melyekkel különben is szabatosabban meg lehet határozni az alkalmazandó időmértéket. A »halkan« szó meg inkább hangerőt jelző kifejezés volna. A közölt dalok szerzői lehetőbég szerint híven és gondosan fel vannak jegyezve, kétkedve fogadtam azonban a 124. és 126. számú népdalok szerzőiül Gyarmathyt és Bereczkyt. Az angol néphymnust meghatározottan nem Bull J. hanem Carrey Henrik szerzette. A könyv Eberle J. bécsi nyomdásznál készült finom papíron, tiszta nyomással, csaknem hibátlanul Ára bámulatosan olcsó. A »Magyar Kalliopét« azért, mint a melyben ref. egyházunk egy jó sikerrel használható gymnasiumi segédtankönyvet nyert, nyugodt lélekkel ajánlom a gymnasiumi énektanárok becses figyelmébe és pártfogásába. Szügyi József. Az előttünk fekvő tankönyveket szerzők — mint az előszóból következtethetjük — az erdélyi ev. ref. egyház egyet, konventi tantervének alapján készítették, mely úgy látszik azt rendeli, hogy a 12-dur és 12-moll hangnem a népdalok alapján gyakoroltassék be, mit szerzők végre is hajtottak. Erre nézve ki kell jelentenünk, hogy ezen eszme sem nem új, sem nem jó és hogy e felett, mint kipróbált hiábavaló fáradság felett, máirégen napi rendre tért az ^ének-paedagogia. Hiábavaló faradság az egyszerű népdalokat és a templomi énekeket Fis-dur, Cis-dur, Dis-moll, Gis-moll, stb. hangnemekben feltálalni, mert hogy ezen hangnemek alkotásáról bárkinek is helyes fogalmai keletkezzenek, ahoz okvetlenül klaviatúra kell és nem népdal. De más felől szükségtelen, mivel ilyen exoticus hangnemekben nem szokás népdalokat írni, melyek lyrikus természetével azok össze nem férnek. Végre káros, mert ha a növendéknek csak a kevesebb előjegyzésű egyszerűbb hangnemekkel lenne folytonosan dolga, ezekből annyit, amenynyit mégis csak jobban megtanulna, mint így, mikor idejének nagy részét a közéletben ezen a téren majdan soha elő nem forduló 6 — 7 kereszt és 6—7 b előjegyzésű hangnemek rabolják el. A dallamoknak 2—3 szólamra való összhangosítása általában jó és örömünket fejezzük ki a felett, hogy immár mégis akadnak egyesek, kik belátják azon, általunk sokszor hangoztatott elvnek igazságát, hogy képző ereje csak a főmelódiának van, és hogy képző erővel a kisérő szólamok nem birnak, mely elvnek alapján szerzők súlyt fektetnek az unisono-éneklésre is. Ezt helyesen teszik, de kevésbbé helyes, hogy a gyermekeket gyakran a kétvonásu g-ig is felénekeltetik, mi ismét szükségtelen és káros, mert az ily magasan való éneklés által a gyermek erőltetett kiabálásra szoktattatik, mi nem ritkán nem csak az éneklő-, hanem beszélő-hangnak elvesztését is maga után vonja. Hogy a régi, nagyobbára Gergely-féle hymnusokat és jobbára nemzetközi jellegű classicus kálvinista zsoltárokat, invocatiokat, stb. szerzők magyar rithmusra feszítették, azzal az ügynek szintén nem tettek jó szolgálatot, és ha ez ellen az igazgató-tanács nem tett kifogást, mi sem teszünk, de csak azért nem, mert nem féltjük a jó kálvinista népet, hogy a Kalliopé kedvéért lefog mondani