Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-26 / 35. szám

általában nem hajlandók feladni a mostani előnyös és kényelmes helyzetet, midőn a meggyengült lelkész káplántartással, a teljes munkaképtelenségre jutott pap adminisztrátor alkalmazásával aránylag könnyen és olcsón segít magán. Minek nekünk nyugdíj-intézet? a káplán vagy adminisztrátori intézmény a legjobb nyugdíj: így okoskodnak a nyugdíj-intézetet ellenző papok. Ls meg kell vallanunk, hogy ez okoskodás alapja egészen jogosult. A papság csak akkor mondhat le a holtig való jogszerű hivataloskodásról, ha hivatali jövedelmének megfelelő kárpótlásban részesíttetik. Úgyde a tervbe vett nyugdíj-intézet oly csekély nyugdíjat helyez kilátásba, hogy azzal talán még egy IV-ik osztályú lelkész sem lenne megfelelőleg kárpótolva; a miért én egy cseppet sem csudálom, sőt egészen természetesnek találom, ha a lelkészi kar nemcsak nem siet az ily gyenge nyugdíj-intézet előmozdítására, sőt azt lehetőleg késlelteti és ellenzi. Ha azt akarja az egyházi státus, hogy elöregedett és munkaképtelen lelkészei ne legyenek a gyülekezeti és közegyházi élet terhére, néhol egyenes kárára : állítson számukra oly nyugdíj-intézetet, mely méltányos kárpótlást nyújtson az elhagyott javadalomért, a melyből tisztességesen meg lehet élni, de ne csináljon olyan alamizsna-intézetet, a mely mellett retteg a papság a nyugalomba vonulás gondolatától és kénytelen azt mondani, inkább akarom viselni elöregedetten is a szegényes szolgálat terheit, mint nélkülözve és ínségesen nyugalomba vonulni. Másik oka a nyugdíjazástól való idegenkedésnek, bár nyíltan nem neveztetik meg, de valóságban fegyelmi természetű, ha ugyan szabad így neveznem az alább érintendő s nagyon elterjedt titkos aggodalmat. Sokan vannak ugyanis, kik attól tartanak, hogy ha a nyugdíj-intézet hatályba lép, nagyon gyakoriak lesznek a »hivatalból való és kényszer-nyugdíj ázások «; hogy szárnya növesztetik a gyülekezetekben mindig található elégedetlenségnek, papüldözésnek és gyűlölködésnek, mert tapasztalati igazság, hogy nincs olyan gyülekezet, melyben a roszakaratú bujtogatás cinkosokat ne tudna toborzani a pap elleni vádaskodásra. Tegyük hozzá, hogy e némi tekintetben jogos aggodalom különösen termékeny talajra talál azon félig-meddig papok körében, kiknél a szerfölött való gazdálkodás, tiltott szórakozás, világias élet, kényelemszeretet s ehhez hasonló, különben jól ismert hibák leplezgetése kartársi virtusnak tartatik, s az ily fajta gyengeségek hivatalos felderítése természetes érdekükbe ütközik. Ugy ezek, mint a nemesebb okokból aggodók meggondolhatnák, hogy a hivatalból való és fegyelmi természetű elmozdítások a nyugdíjintézettel semmi nemű összefüggésben nincsenek, hogy a fegyelmi vizsgálatra megérett egyházi hivatalnok, mint eddig elítéltetett, míg nem volt nyu gdíjazá, úgy a nyugdíj-intézet felállítása után sem fog más elbánásban részesülni a törvényes forumokon. Ez erkölcsi vagy inkább fegyelmi tekintetből táplálkozó aggodalom teljesen eloszlatható azzal, ha rámutatunk az egyházi törvénykezés mai rendezett voltára és köztudomású atyai szelídségére, mely ellen túlszigor^ alkalmazása miatt bajos volna szót emelni. Es mégis úgy áll a dolog, hogy a fennebb említett anyagi hátrány mellett az érintett erkölcsi tekintetek titkos argumentuma is jelentékeny szerepet visz a nyugdíj-intézet ellenzésében. A mondottakat figyelembe véve, leghelyesebb volna, ha az illetékes egyházi testületek azt javasolnák a Konventnek, hogy miután a szóban forgó segédeszközökkel a lelkészi kar jogos anyagi érdekét kielégítő nyugdíjalapot előállítani egyszerre nem lehet (mellékesen megjegyzem, hogy igazi nyugdíj-intézetet csak a gyülekezetek hozzájárulásával lehet valamikor létesíteni): a Konvent vegye le napi rendjéről a nyűg díj-intézet kérdését és szorítkozzék csupán a gyámintézet felállítására. Ezt óhajtja minden fél, ennek felállítása módozataiban meg van az egyetértés minden illetékes tényezőnél, ennek létesítése égető szükség, mert lelkészeink özvegyei árvái még országszerte vagy teljesen a nyomor és nélkülözés szégyenletes sorsára vannak hagyatva vagy az egyházmegyei intézeteknek legtöbbször csak alamizsnaszerű filléreivel gyámolíttatnak. A gyámintézet külön felállítása elé lényeges akadály nem is gördíthető sem a törvény, sem a célszerűség szempontjából. Igaz ugyan, hogy a zsinati törvény nem csupán gyámintézetről, hanem nyugdíj-intézetről is szól, midőn a közalap által segélyezendő célokat pontonként fölsorolja; de a törvény e helyes intentiójának egyelőre az által is elég tehető, ha a közalaptól már 10 százalékban megállapított segély összegből egyelőre csak »nyugdíj-intézeti alap« gyűjtetik, az intézet valódi felállítása pedig jobb időkig, nevezetesen a közelebbi zsinat határozatáig elhalasztatik. Ily eljárást javasol a célszerűségi tekintet is, mely míg az egyetemes gyámintézet minél előbbi felállításával egyetemesen érzett szükséget és közóhajt elégít ki, addig a nyugdíj-intézet kényszerrel való megalkotása talán a papság nagy többségénél, de minden esetre igen tekintélyes részénél heves ellenzéssel fogna találkozni,