Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-22 / 4. szám

mikor jól tudják, hogy az egyházi szakirodalom szégyenletes pangásban sínylődik ?! Talán az egyház nem tud, vagy nem akar az ily tehetségeknek méltó helyet, megfelelő munkatért nyitni a maga irodalmi szükségleteiben? Bizony tudna, bizony akarna, de eddig nem igen lehetett. Hisz jól tudjuk, hogy szak-Írókat és szakirodalmat a viszonyok és különösen a művelődési viszonyok, egyházi szakírókat és irodalmat különösen az egyházi viszonyok kedvező alakulásai szülnek és nevelnek fel. Anyagi és szellemi erő együttes összeműködése szükséges ahhoz, hogy egészséges irodalmi fejlődés induljon meg akármelyik ágában az ismereteknek. Már pedig a mi egyházi életünk eddigelé csaknem egészen híjával volt azon feltételeknek, melyek között a szaktudomány virágozhat. Szegény és erőtelen ez egyház és széthúzó, partikularisztikus tradíciókbilincseibe van verve, mely körülmények között egyes autodidactusok mindig találkoztak, de egészséges tudományos közszellem ki nem fejlődhetett. Nem képződhetett ki szélesebb körű olvasó közönség, mely egyfelől anyagi bázisa, másfelől erkölcsi támogatója az irodalmi munkásságnak ; nem volt egyesületi élet, melynek szellemi görebében tisztuljanak, újabb alakokat öltsenek az elhintett eszmék; nem voltak kellő számú iskolázott írók, kiknek ellentétes vagy összeműködő munkássága képes legven tudományos közszellemet teremteni és fenntartani. De nem ámítom magamat azzal, hogy mindezek most másként vannak, sőt inkább sajnálattal vagyok kénytelen beismerni, hogy egyházi irodalmunk egészséges fejlődésének emez akadályai most is meg vannak s a helyzet egészben véve nagyon keveset javult, némely tekintetben egy kissé romlott is. Az olvasó közönség, az irodalom felvirágzásának e fontos tényezője, még most is csekély és szegény. A ki tudja, hogy egyházi irodalmunk pártolói csaknem kizárólag a papok közül kerülnek ki, kiknek fele részét mindennapi kenyérrel is szűkösen látja el az anyaszentegyház; a ki tudja, hogy jobb javadalmazási! lelkészeink is nyugdíj hiányában és sovány özvegy-árva gyámdíjra való kilátás miatt szerény jövedelmüket úgy kénytelenek a jelen és jövő szükséglete között megosztani, hogy mindkét helyre »jusson is, maradjon is«: az egészen természetesnek fogja találni, ha. egyházi irodalmunk pangásának alapokául a legfőbb fogyasztó közönségnek, a papságnak napról-napra érezhetőbbé váló szegénységét tartom. Igen, mert a kinek kenyérre és ruhára kell a garas, attól nem lehet kívánni, hogy irodalmi célokra áldozzon ! Az irodalmi szükségletek terén való kényszer-takarékosság papjaink között évrőlévre szembetűnőbben mutatkozik pl. azon tényben is, hogy míg ezelőtt külön-külön íizetgettünk elő egy-egy tudományos munkára, addig most többfelé az a szokás járja, hogy kettenhárman összeállva rendeljük meg még a prédikácíós könyveket és az egyházi lapokat is. Egyházi irodalmunk pártoló közönségét csak igen kevés számmal szaporítják világi uraink és tanáraink. A helyzet e tekintetben ma sem igen jobb mint ezelőtt volt, sőt tekintve azt, hogy az egyházi tanárok anyagi helyzete kedvezőtlenebbre fordult, mint korábban volt, talán itt is inkább visszaesés mutatkozik. Világi uraink között, kik egyházi méltóságot viselnek mindig találkoztak irodalompártoló buzgó férfiak, de számuk általában véve soha sem volt valami nagy s mint hallom, ma is csak úgy áll a dolog, hogy minden huszadik lelkész-előfizetőre esik egy gondnok-, tanácsbíró- vagy presbyter-praenumerans. Csupán egyes kivételes esetekben fordul az arány a világiak javára, midőn mint pl. a Bod Péter művérevaló aláírók között nagyonb számban jelentek meg világi uraink. De ezen arány kedvezőbb voltát is lerontja tanárainknak föltűnő visszavonulása az irodalom-pártolók soraiból, mely körülmény szintén az anvaffi helyzet romlására J o j vezethető vissza, a mi fajdalom, országos baja közép- és fő-iskolai intézményünknek. Az olvasó-pártoló közönség e csekély száma képezi egyházi irodalmunk egészségesebb fejlődésének állandóan visszatérő fő fő akadályát; e miatt nem képesek egyházi íróink közrebocsátani talán kész vagy könnyen elkészíthető szakműveiket, ezért nincsenek theologiai kiadók s ezért buknak bele a merészebb kiadók a legtöbb egyházirodalmi vállalatba. De nem akarván igazságtalan lenni, készséggel elismerem, hogy napjainkban az egyházi irodalom-pártolás ügye egy új tényező felléptével némi javulással kecsegtet. E tényező a testületi és egyesületi erő bevonása az irodalmi mozgalmakba. Nagy örömmel szemlélem az alakulóban levő Irodalmi Társaság aláirt tagjai között a testületek, egyházak, iskolák, tractusok és superintendentiák szép számát, mi az én szemeimben irodalmi viszonyaink egykori megjavulásának záloga. Igen, mert e jelenség azon első irodalmi virágzás időszakának ismétlődésére nyújt reményt, midőn a reformáció századában a népesebb egyházak mint irodalmi pártfogók egymással nemes versenyre keivé segítették a megtisztított hit lelkes apostolait, hoEiuUidoniánvukat a szélrózsa minden irá-