Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-05 / 32. szám

oly uniója is, minő volt pl. itt Pesten Török és Székács idejében, hogy még urv-acsorát is osztottak egymás helyett s kölcsönösen keresztelték egymás gyermekeit, tehát a két fő sacramentalis cselekményben sem féltékenykedtek. Vagy pl. a Dunántúlnak teljesen magyar érzelmű, a magyar népnek, qua nemzetnek aspiratióit átértő és érző evangelikus papságával és egyébb kerületeknek is néhány tiszteletreméltó igazi ág. hitvallású és a mellett mégis magyar lelkészével és gyülekezetével könnyű is volna megcsinálni a fentebb jelzett uniót; de a míg a lutheránusoknál az egyetemes dg. hitv. ev. egyház által fenntartott akadémián olyan theologiai tanárok is ülhetnek egyházi felsőségük jóváhagyásával a tanári kathedrákon, kik a míg az ág. hitvalláshoz való erős, törhetetlen ragaszkodást hirdetik, a felekezeti öntudatot ébresztgetik és ennek emelésére a tudomány terén is törekesznek s ezzel csak őszinte tiszteletet érdemelhetnének ki, teljesen lerontják munkájuk értékét azzal, hogy e buzgólkodást arra használják fel, hogy a nemzetiségeket is erősítsék s azok létjogosultságát hirdessék: addig természetesen szó sem lehet még egyházszervezeti, egyházkormányzati unióról sem, sem az erők egyesítéséről, még kevésbbé pedig olyan unióról, mint a minőt contemplált az ))egyházi atya« megtisztelő nevet is megérdemlő Haubner. Talán tud valamit Masznyik úr is az ő ,,uniói kátéu

járól! ? Az erős államalkotó érzékkel biró porosz nem is vetette fel a nemzetiségi kérdést s ma sem veti fel Elzász-Lotharingiában. O az erősebb, ő uralkodik. A mi elnézésünk, udvariaskodásunk, helytelen méltányoskodásunk volt az, mi felvetette elég szerencsétlenül a kérdést. Teljesen igaz, a mit Dr. Masznyik úr mond, hogy nemzetiségi szempont szerint igazodik egész egyházi életünk;« de erre azt mondom, hogy elég baj ez nekünk! S épen ennek a nemzetiségi szempontnak nem SZClbCíd érvényesülni s ezt nem szabad dédelgetni olyanféle exegesissel, mint a t. tanár úr ad Pál apostol eme szavainak: »inkább öt szót értelemmel, mint tízezret értelem nélkük — hogy ,,minden gyülekezetben az a nyelv bír jogosultsággal, melyet a hívek beszélnek/" és hogy „a közös gyűlések nyelve is csak az lehet, melyet az összegyűltek egészben vagy többség szerint értenek Nagyon elcsürhető-csavarható elv ez a pozsonyi luth. theol. tanár szájában. Könnyen odamagyarazható, hogy pl. Szarvason a hívek legeslegnagyobb része már megérti a magyar nyelvet, s azért érdemes papjuk mégis tótul beszél, a mikor csak lehet; vagy pl. a pestmegyei Péteriben ép úgy tudnak már magyarul, mint tótul a hívek, s azért felsőbb egyházi rendeletre a különben teljesen magyar érzelmű papnak mégis tótul kell prédikálnia, nehogy ezt a szép nyelvet elfelejtsék egészen; és így tovább. Es vájjon nem gondolt-e arra Masznyik úr, mikor ezt az exegesist adta, hogy ez élv alkalmazásával, miután épen a dunáninneni ág. hitv. ev. superintendentiának a legnagyobb többsége tót, akkor, ha az az erős kar, mely most ott a kormányt tartja, lehanyatlik — mit ne adjon az Isten egyhamar! — egy külön szakadó tót, vagy ha úgy tetszik, szláv-superintendentiává lehet! Es ha ezt tenné, csak levonná a következtetést theol. professorának elveiből. »A gyülekezet ura a nyelvnek is.« Ezt megengedi a nemzetiségi törvény is, hogy az egyes egyházak anyanyelvén végeztessenek az egyházi ténykedések ; de azt már nem engedi ám meg, hogy az egyházi felsőbb administratió, mely folytonos contractusban van az állammal, más nyelven érintkezzék vele és hozza végzéseit, mint a nemzet nyelvén, bármekkora többség álljon is háta megett. Csakis ez lehet kezesség a mellett, hogy esetleg, — de csakis esetleg, — nem lesz külön tót superintendentiává a dunáninneni egyházkerület, mert a hajlandóság erre sokakban meg van. Hurbán még nem nagyon régen halt meg. Egyszer s másszor visszajár kisérteni. De hát ne vegyük ezt a legrosszabb esetet, ne vonjuk le ezt a végső következtetéseket Masznyik úr okoskodásából, hanem vegyük csak a legközvetlenebbet, azt, a mit a tényleges viszonyok is mutatnak, hogy épen amaz elv szerint, hogy »a gyülekezet ura a nyelvnek is,« a felső vidék rendkívül keveset, jóformán épen semmit sem magyarosodik; mert nem akar. Tudom, hogy nem lehet ott egyszerre minden egyházi cselekményt a nemzet nyelvén végezni, hol tiszta tót- vagy más ajkúak a hívek; de lassanként, sőt egy generatión át is már meg lehet csinálni, hogy magyarrá legyen nyelvében is e nép, ha papja, tanítója komolyan akarja. Azután meg nem is egészen a nyelven fordul meg a dolog, hanem az érzelmeken. Van nekünk kálvinistáknak is elég németünk, szerbünk, horvátunk; de az mind büszkén vallja magát magyarnak, s egy pillanatra eszébe nem jut, hogy pángermán vagy más efféle törekvéseknek álljon szolgálatába. De ha mindég akadnak lutheránus papok és professorok, kik táplálgatják ama nézetet, hogy »a gyülekezet ura a nyelvnek is« (Masznyik); — ^vigyázzatok, mert az unióval előbb magyarrá, aztán kálvinistává akarnak benneteket tenni« (Hurbán et comp.) ; »mintha Önök 31 és Va év alatt mindenestől elnyeltek