Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-05 / 32. szám

Emlékezünk reá. Egy bizonyos pozsonyi eset alkalmával a t. tanár úr másként vélekedett; de hát tempóra mutantur et nos mutamur in illis! Régi közmondás. Masznyik úr is ismeri bizonyára. Csak emlékeztetni akartam rá! »Unio! Ugyan kérem Anonymus úr! legyünk őszinték. Önök nagyon könnyen dobálódznak ezzel az »unió« szóval; de hogy mit értenek alatta, s miként tartják azt megvalósíthatónak, arra nézve hiába keresek feleletet becses lapjukban cc — mondja Dr. Masznyik a III. cikk elején. E szónak magyarázatát s az unió megvalósíthatásának mikéntjét pedig sokszor megtalálhatta volna. Csak röviden összegezem a már többször elmondottakat Masznyik úr kedvéért; bár a kérdés csak »kisértésképencc van feltéve, mert jól látom, nem a mi feleletünkre kíváncsi ő, hanem szüksége volt e kérdésre, hogy elmondhassa ő a maga feleletét és magyarázatát. Unió alatt nem azt értjük, hogy a lutheránus legyen kálvinista, vagy megfordítva, avagy pedig, hogy mindenik legyen tulajdonképen egy harmadikká s dolgoztassék ki számukra egy közös hitvallás, melyet mindenik hite és cselekedete zsinórmértékéül tekintsen és készíttessék egy közös agenda, mely a váltanok kiegyenlítésével beszéljen a sacramentalis cselekvényeknél. Pedig még ha ezt értenénk is alatta, még ezzel sem mondanánk valami absurdumot. Réges-régen hallottam valamit róla, s talán Masznyik úrnak is mesélt arról egyet s mást valamelyik német professora, hogy Poroszországban tényleg van is egy olyan unió, mely egy közös agenda alapján jött létre. Es ez az unió ott sem abban állott, hogy a jó békesség kedvéért egyik vasárnap luther köpenyben, a másikon pedig palástban szolgálnak a papok, vagy pedig szabattak volna olyan öltönyt, mely külsőkép kifejezi már az uniót, palást is, köpeny is : hanem állott a legfőbb dologban: az erőknek egyesítésében. A mi gyakorlatban keresztül vitetett Poroszországban, az nem lehet eszmeileg olyan képtelenség általunk is hirdetve. Csak hogy hic Rhodus hic salta ! Ott nem állottak nemzetiségek szerint külön-külön táborra oszolva a felekezetek s a felekezeti különbség nem volt egyszersmind nemzetiségi különbség is, mert nem tették azzá, hanem egy szívvel lélekkel porosznak tudta magát az az idők folyamán sokféle elemből összeverődött nemzet. S megtörtént az unió, pedig erősebb volt mindenik felekezetnél a felekezeti öntudat, mint nálunk valaha volt. Azt a porosz lutheránust szörnyen bántotta, ha kereszteléskor meg nem kérdezték tőle: »ellene mondasz-e az ördögnek ?« s képes volt ezért harcra szállani — és mégis győzött nála az a gondolat, hogy minő erőt nyer az egyesülés által, mert volt benne nemzeti öntudat is. Nálunk a dogmatikai nehézségek nagyon elenyésztethetők volnának ; mert a váltanok nem is mentek teljesen a nagy publikum köztudatába, de meg — legyünk csak őszinték — ha végig tekintünk nemzetünk s egyházunk múltján és a jelen viszonyokon, vájjon egyház történetünk eseményeiben a rugók nem politikai természetűek voltak-e a legtöbbször és csak igen-igen ritkán vallásiak, vagy egyháziak s nem politikai aspiratiók nyertek-e bennök kifejezést ? Én is azt mondom rá, mit Masznyik úr, hogy eszmeileg véve mi köze a Krisztusnak Beliálhoz? de a tényleges adott viszonyokkal a gyakorlatban mégis számolni tartozunk és tudom, hogy csak nagyon hosszú fejlődés után érhetjük el azt, hogy az egyház nálunk is öncélnak tekintessék, s mint ilyenért érdeklődjenek az emberek. így lévén a dolog, faji jellegünknek, nemzeti geniusunknak megfelelőleg egyház-politikát kell csinálnunk nekünk is, a mint különben csinálnak egyébb népek is ilyet vagy amolyat. S minő legyen ezen egyház-politika ? Nem lehet az más és nem szabad annak másnak lennie, minthogy általa is a nemzet erősíttessék, az uralkodó fajnak, a magyarnak suprematiája biztosíttass ék. Unió tehát; de nem közös confessio, közös agenda alapján, nem, esetleg »a lutheránus egyházat hűtlenül elhagyó elemeknek a kálvinista egyházba való beleolvadásávak — hogy Masznyik úr szavait idézzük: — hanem unió az egyházpolitikában. Megmaradhat mindeniküknek felekezeti jellege, a különben is adiaphorákban; de legyen unió a közös, hatalmas ellenséggel, a romanismtissal szemben való harcban; unió a nemzeti aspiratiókért való küzdelemben; unió a vallás-erkölcsi élet építésében, a theologiai tudományok művelésében és ez az unió fejeztessék ki egy közös, hatalmas, tekintélyes egyházi kormányzó testületben közös, egységes egyházszervezetben, mely aztán a maga súlyával reá nehezedjék minden particularis nemzetiségi törekvésre. És a midőn ilynemű unióról beszélünk, csak hazai egész törvényhozásunk és történetünk szelleméhez ragaszkodunk, mely soha nem intézkedett felőlünk különkülön, hanem mindég összefoglalt bennünket, s egyetemesen szabott ránk törvényeket 6081 óta; habár névleg megkülönböztetett is, de tényleg nem. Fenköltebb, nemesebb gondolkozású és érzésű emberek között lehetett a két felekezetnek