Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-15 / 29. szám

nevek és melléknevek sokkal könnyebb tanát egész körében begyakoroltatni. Mégis figyelemmel volt arra, hogy azon cikkek, melyekben a sum és az I. coniugatio Ind. Praesense, Imperfectuma és Futuruma begyakoroltatik és a hozzájok közvetlen csatlakozó olvasmányok, mindjárt a három első fejezet (i. és 2. declinatio és az i. és 2. declinatio szerint ragozott melléknevek) bevégzése után tárgyaltathassanak.« Én szerzőnek előszavában megokolt eljárását a tapasztalás által teljesen igazoltnak, az ellenkezőt erőszakoknak és a könnyebbről nehezebbre törekvés elvével homlokegyenest ellenkezőnek tartom. Arról is meggyőződtem, hogy ez az elrendezés a gyakorlatok tartalmasságának és változatosságának rovására sem esett. A sum ige fontosabb összetetteinek az alapigével kapcsolatos begyakoroltatása szintén előnyös eltérés azon tankönyvektől, melyek a kettőt nehezen érthető okokból különválasztják. Az ide vágó gyakorlatok nagyobb része párbeszéd alakjában van szerkesztve; ez az alak kétségen kívül legtöbb alkalmat nyújt a sum ige különféle idő-, mód- és személybeli alakjainak bemutatására, s e mellett a tanuló érdeklődését is fokozza. Épen oly haszonnal érvényesíti ezt az alakot itt-ott az igeragozás többi részénél is, de különösen a névmásoknál. Az ott alkalmazott gyakorlatok közül különösen figyelemreméltó a »sui-eius« feliratú. Tudjuk, hogy mily nehezen szokja meg a tanuló ezeknek helyes használatát, s épen ezért méltányoljuk a kettőnek ugyanazon gyakorlatban való éles szembe állítását. A számnevek és névmások mindenféle alkalmazási módjára kiterjedő s érdekesen szőtt gyakorlatok után az igeragozás hátralevő részének illetve az egész igeragozásnak rendszeres begyakorlására tér a szerző. Az idevonatkozó példáknak jellemző és kiválóan hasznos tulajdonságuk abban áll, hogy a módok egy időhöz tartozó alakjait, valamint a cselekvő és szenvedő alak párhuzamos alakjait lehetőleg személy- és szám szerint is, együttessen, egymással kombinálva tüntetik fel, a nyelvtanban adott táblázatnak megfelelően. Ezzel karöltve jár az egyféle törzstől képezett alakok csoportosítása. Ez különösen szembetűnik az első, második és negyedik coniugatiora tartozó igéknél, ezekre nézve a perfectum és supinum törzsből származott alakok a vi és tum végzet, mint közös jelleg — szerint vannak felsorolva; a minek segítségével a tanuló egyöntetűséget lát ugy a perfectumok, mint a supinumok alakulásában. Ugyanezen elvek szerint vannak feldolgozva a deponens igék, melyeket megelőznek az adverbiumokkal foglalkozó gyakorlatok. Á ki meggondolja, hogy az adverbium az igének, a cselekvés különböző árnyalatainak kifejezésében, mennyire lényeges járuléka és kiegészítője, az nem fog fennakadni azon, hogy szerző ezt a részt más tankönyvektői eltérve, épen ide illesztette, mint legtermészetesebb helyére. A könyv egyébb jó tulajdonságainak ismertetésére azokon kívül, a -miket szerző és átdolgozó előszavukban elmondanak, kevés a megjegyezni valóm; elég lesz, ha ezeknek felsorolására és igazolására szorítkozom s e munkát egygyel-kettővel az elismertebbek és használtabbak közül szembe állítom. Azon tulajdonságok egyikét, a melyek —• a már említetteken kívül — figyelmemet megragadták, szerző a következő szavakba foglalja: »A Perthes példájára minden lecke, melyben uj alakok jönnek elő, alkalmas felülírással vagy (a nemi szabályoknál) mintapéldákkal van ellátva, s ezek nagyobb betűvel nyomtatva, vannak felötlővé téve, hogy a grammatikai tanítás menete könynyen áttekinthetővé váljék és a tanuló emlékezete a megtanulni való elsajátításában hathatós segédeszközre találjon Az oly cikkekben, melyek ilyen felülírással ellátva nincsenek, uj grammatikai alakok nem fordulnak elő, és így azok a tanításnál esetleg mellőzhetők is.« Ezen eljárás haszna annyira szembetűnő, hogy további igazolásra nem szorul. Meg vagyok győződve, hogy különösen a nemi szabályokat biztosabban emlékezetbe vési, mint -á versek: a mennyiben itt a végzetek concrét alakban vannak csoportosítva. Egy másik pont szerint »a megtanulandó szók száma a lehetőségig korlátozva van; ritkán használt szók mellőzvék. Szerző igyekezett tekintettel lenni a Corn. Neposnál és Jul. Ceasarnál előforduló szókincsre, hogy a tanuló az alsó fokon ne tanuljon oly szókat, melyeket elfeled, a míg a klassikus olvasmányban velők ismét találkozik.« Ehez nem kell kommentár. A feldolgozott tananyag mennyiségének látszólag terhelő bőségét illetőleg szerző arról győződött meg, »hogy egyfelől a 3. declinatio főbb nemi szabályainak legfontosabb kivételei az első osztálybeli tanulóra nézve nem nehezebbek, mint a többi declinatiok nemi szabályainak kivételei, melyek pedig az első osztály számára készült minden gyakorlókönyvbe fel vannak véve, és hogy másfelöl az I. osztály pensumának a rendhagyó és a 3. coniugatiora tartozó io végű igék kihagyása által való lényeges megrövidülése következtében a II. osztály túlságos megterhelésétől lehet tartani.« Az igazolást minden pontjában helyesnek tartom; s a ki ismeri szerzőnek az egész anyag feldolgozásában mesterileg^alkalmazott elvét, mely a siker egyik leghathatósabb biztosítékát az egyféle jelenségek helyes csoportosításában s a nyelvtani alakokban mutatkozó közös jelleg feltüntetésében keresi és találja meg, annak be kell látnia, hogy a tananyag szűkebb határok közé szorítása a siker rovására történnék. A rendhagyó igék, rendhagyóságuk dacára is, nagyjában a rendes igéket szabályozó törvények szerint képezik alapjaikat s az eltérés igen soknál egyszerű hangtani okokon alapul; szerző e gyakorló könyvbe épen azokat válogatta ki, a melyek a rendes igéktől legkevésbé térnek el, és sokkal alaposabban tárgyalhatók azokkal kapcsolatban, mint azok nélkül. Miért kellene hát ezeket természetes kapcsolatukból kiszakítani és a második osztály terhére hagyni, a hol az igeragozás egész rendszerét ismételni kellene, hogy a közvetlenséget megtaláljuk? »Szerző az úgynevezett Perthes-féle módszer érdemeinek elismerése dacára is, meg van győződve annak szükségességéről, hogy a tanulók minél korábban kezdjenek latinra is fordítani s e végett a gyakorlókönyv ilynemű darabokat is tartalmazzon. Szerző meggyőződését igazolja az a tapasztalat, hogy az idegen nyelvek szabályait sokkal könnyebb önmagukban. felismerni, mint az anyanyelvből való fordításnál megtalálni; a megtalálással járó nehézség jobban leköti, maradandóbbákká teszi a nyelvtani ismereteket. Egy másik hasznuk a latinra fordítandó daraboknak az, hogy szerfölött megkönnyítik a stylusgyakorlatok szerkesztését és a tárgygyal való szoros kapcsolatban tartását, különösen itt, hol »a latinra fordítandó gyakorlatok többnyire szorosan csatlakoznak a latin gyakorlatokhoz és jobbadán ezeknek némileg szabad változatai s »a latinra fordítandó anyag kissé bőven van kimérve, de nem azzal a céllal, hogy mindég minden lefordíttassék; a tanuló nemzedék minősége szerint többkevesebb lesz fordítható.« Különben is sokkal jobb,