Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-08 / 28. szám

volt VII. Gergely, vagy III. Ince, mert azok a sötét középkornak, ő pedig az új kornak, a tizenkilencedik századnak hatalmas pápája, — vereséggel jőne ki belőle. Nagy elődjeit segítette győzni a korszelleme, őt pedig, ha kihívja maga ellen, ugyanez fogja megverni. A kultúrharcot hívja ki e körlevél, midőn a pápaság régi hagyományaihoz híven az állam és egyház között levő viszonyt ama rég elhasznált s ugyancsak elkoptatott hasonlattal jellemzi, hogy a kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint a test és lélek és éles összeütközésbe hozza az igazi katholikus hívőnek, a ki egyszersmind állampolgár is tartozik lenni, lelkiismeretét önmagával, midőn így nyilatkozik: »Ha tehát valamely hatalom olyat szentesítene, a mi a józan ész törvényeivel (értsd: az egyház törvényeivel, mert hisz az egyház erre nézve a criterium) ellenkezik s a köztársaságra nézve veszedelmes, az a törvény kötelező erejével, nem bír,« mert »jobb Istennek engedelmeskedni, hogy nem mint az embereknek.« Hogy a nyilatkozat egyenesen a most nem régiben megerősített olasz büntető törvénykönyvre vonatkozik legelső sorban: könnyű belátni. Ha azután maga a pápaság provokálja a harcot, majd nem csudálkozhatik, ha az állami suprematia, a mely ép úgy Isten kegyelméből valónak s jogosultnak mondja magát és annak is ismertetik el az óriás többség által, a helyett, hogy Canossába menne, majd Avignont ismételteti a pápasággal. Ráillik e körlevélre az a francia közmondás: )>C'est le ton, qui fait la musique.cc S ha összehasonlítjuk a mostani encycliát az 1864. dec. 8-án megjelent s IX. Pius által kiadott Syllabussal, mely kárhoztatás alá vetette a modern kor minden vívmányait : eszünkbe jut az a keleti mese, a mely szerint midőn egy egyptomi király egy éjjel álmot látott, hogy szájából minden foga kihullott s hivatá az egyik bölcs álomfejtőt, ez így szólott: oh király ! jaj neked összes rokonaid előtted fognak meghalni. Ezzel nem lévén a király megelégedve a rosz jövendőlőt megkorbácsoltatta s más jóst hivatott. »Nagy király üdv neked — mondá ez — mert tovább fogsz élni összes rokonaidnál!« E kitűnő bölcset a király megajándékozta. IX. Pius Syllabusa oly formán beszélt mint amaz első, ügyetlen álomfejtő, míg elődje példáján okulva XIII. Leo ugyanazt a dolgot tetszetősebb formában mondja el hasonlóan a második álom magyarázóhoz. Ilyenekben páratlan volt a pápaság mindég. Az ajándékot most is megkapta. Hogy egyszer-másszor élet jelt adhasson magáról, persze semmi újat nem mondhatván, önmagát kell szakadatlanul ismételnie, a mint ezt teszi folytonosan a tridenti s még inkább a vaticáni zsinat óta. A hol a fejlődés megszűnt, ott a hanyatlás a sir felé közeledés kezdődik. Hogy a végenyészet mikor következik be: az csak az idő kérdése. Jó intő példa ez nekünk is. Lector. Népkönyvtár. Most, hogy a prot. irodalmi társaság megalakult, mely a vallásos színezetű, népies irodalom művelését is felvette tervezetébe, talán nem lesz érdektelen, e lap tisztelt olvasói előtt, ha röviden megemlékezem egy népkönyvtár keletkezéséről, és ezzel kapcsolatban szólok valamit általában, a népkönyvtárakról. Hogy népünk, általában szeret olvasgatni, ezt nagyon jól tudjuk mindnyájan, kik a nép között élünk, mozgunk, vagyunk; ritka pap, vagy tanító az, a kihez, kivált a téli napokban, be ne fordulna egyszer másszor valamelyik atyafi, valami kis olvasni valóért, »mert hát ráérünk kérem alássan, aztán a kalendáriumot már kétszer is kiolvastuk, ha tehát volna valami hányt, vetett újság, vagy könyv nagyon megköszönném.« Azt a kölcsönzött újságot, aztán végig betűzi a címtől, a hirdetésekig, az a kapott könyv, melyet családja körében fönnhangon, esténként elolvas a jó magyar, azután nagyon tetszik. De, és ezt jegyezzük meg, azért tetszik ez a mulatság főként, mert olcsó, mert semmibe se kerül. Népünk szereti a könyvet elolvasni, de már megvenni, érette pénzt adni, egyáltalán nem tartja hazafias kötelességének ; és ezt ne csudáljuk, vérünkben van ez: hiszen általános a panasz, hogy a könyveket nem veszik, sem a nagy urak, sem a középosztálybeliek, bizony a legtöbb középosztályu ember irodalom pártolása is a naptár megvételével és legföljebb egy napilap járatásával be van fejezve. Hogy kívánhatjuk hát a néptől, hogy az könyveket vásároljon!? Pedig óhajtandó, sőt szükséges, hogy a nép olvasson, még pedig vallásos, hasznos, okos könyveket, melyek szívét lelkét nemesítik, elméjét művelik, vallásos buzgóságot növelik. Hogy ezen célt elérjük, hogy majd az irodalmi társaság által is kiadandó művek vevőkre és olvasókra találjanak, erre egy út vezet szerintem biztosan, és ez nem más, mint a »Népkönyvtára Állítsunk községeinkben népkönyvtárakat! Községünkben, Ordason (Pestmegye) már létesült az idén ilyen könyvtár, és hogy ez virágozni fog teljes jogom van hinni, remélni. Keletkezésének alapja az, hogy a község derék jegyzője, egy községi képviselőtestületi gyűlés alkalmával fölemlíté, hogy milyen szép, minő hasznos lenne egy népkönyvtár, melyből a község lakosai nagyon olcsó díjért kapnának jó könyveket olvasni. A képviselőtestület örömmel fogadta az indítványt, és azonnal megszavazott, a községi pénztárból alapnak 40 forintot, és egyszersmind elhatározta, hogy évenként ezentúl is 10—15 forinttal segélyezi a könyvtárt. Azonnal kiválasztottuk és meghozattuk, az általunk jónak gondolt könyveket és megalakult az ordsai népkönyvtár 150 darab könyvel. Áz olvasási díja egy-egy kötetnek egy krajcár. Ezt a krajcárt szívesen megfizeti a legszegényebb is, ha olvasni akar és szeret és ezek a "krajcárok évenként forintokká nőnek, és állandó jövedelmét képezik a könyvtárnak.