Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-01 / 27. szám

akkor hagyja el menedékhelyét, mikor Salamon biztosítja őt kegyelméről. Közli aztán a szerző Dávid beszédét Salamonhoz, mely igen jellemző Dávidra nézve. Először inti fiát az Úr beszédének megtartására, aztán utasítja, hogy ölesse meg Joábot, Sérujának fiát, a mért az megölte Abnert és Amasát, Barzillaival pedig cselekedjék irgalmasságot, mert az is úgy tett ő vele; de Sémeit semmiesetre ne hagyja büntetés nélkül, mert ő, t. i. Dávid megesküdött neki, hogy nem bántja, a miért őt szidalmazta, de Salamont nem köti az eskü, tehát álljon boszút atyjáért. »Azután meghala Dávid« stb. íme ez volt Dávid, a kinek őt a Sámuel könyveinek szerzője a maga őszinte naivságával leírja. Szerencsés a harcban, kegyetlen a győzelemben és vérszomjas, bosszúálló, ki még halálos ágyán is halálítéletek végrehajtását bízza fiára, hogy még a koporsó szélén is arra gondol, hogy szidalmazóján mint álljon bosszút még saját esküje kijátszásával is, és érzékies, mint a keletiek általában, vaskarú uralkodb de despota. Különben még e vázlat kiegészítésre vár Dávid magánéletéből vett vonásokból, miket a Krónikás mellőzött. — A krónikás mindezekről nem tud semmit. Nem rajzolja Dávidot annyira elaggottnak, nem szól Abiságról, nem említi az Adónia által támasztott zavarokat, hanem egv a dicsőség fényétől sugárzó derült képet állít elibénk Dávid élete végérői. Elmondatja Dáviddal, hogy mennyi kincset adott ő az Úr házának építésére, elmo*idja, hogy a király példáján felbuzdulva mások is mennyit adakoztak. Azután közli Dávidnak egy imáját, mit csak egy olyan ember adhatott Dávid szájába, a ki sokkal tisztább, magasztosabb fogalmakkal birt Jahvehról és az ő népéhez való viszonyáról, mint Dávid. Elmondja aztán, hogy fényes áldozattételek után Salamont nagy vigassággal királyivá kenték, s azután : »Meghala Dávid jó vénségben, életével, gazdagságával és minden dicsőségével megelégedve.« Bizony ebben a nagy dicsőségben nagy része van a krónikásnak is, ki a hagyomány rózsaszínű üvegén át nem látta, vagy célja miatt nem akarta meglátni a fény árnyait; a ki a helyett a beszéd helyett, melyben a Sámuel könyvének írója szerint Dávid bosszúállásra serkenti Salamont, egy felséges imát adott az agg király szájába. Ki ne látná itt is első tekintetre a krónikásnak azon törekvését, hogy minél ragyogóbb képet fessen arról a korról, arról a királyról, melyet és kit ő eszményül állított kora elé. (Folyt, köv.) Kecskeméthy István. KÖNYVISMERTETÉS. . J)r. Holzweisziy Frigyes „Latin Nyelvtana" az egyes osztályok tananyagának megjelölésével a gymnasium mindenik osztálya számára. Fordította és a magyar iskolákhoz alkalmazta Székely Ferenc, Budapest, Franklin-Társulat. i88j. 260 lap. Ára 1 frt 80 kr. Azóta, hogy a gymnasiumi tantárgyak szaporodásával, illetőleg szélesbedésével, egyre jobban fenyeget a rúlterhelés veszélye, a tankönyvirodalomban is ennek elhárítása az irányadó elv. A siker kulcsát természetesen a tananyag könnyebben hozzáférhetővé tételében keresik, hogy így az időbeli veszteség dacára is elérjék a követelt eredményt. Legtöbb kísérlet történt és történik e tekintetben a classicus nyelvek tanításával, s főleg a latinnal. A célt kezdetben a tárgykezelés alapelvének és módszerének gyökeres átalakításával vélték elérhetőnek s a törzsrendszert tették a tanítás alapjává, abban a meggyőződésben, hogy a boncolás segítségével jobban i feldolgozott nyelvanyag, tudatosságánál togva hamarább és jobban megragad, mint a készen kapott szóalak a puszta emléztetés által. Ezen az alapon készült a Bartal-Malmosi- a Perthes-Kosztka- és Békési-féle latin nyelvtan. Mikor aztán a gyakorlat nem igazolta az új módszerhez kötött várakozást, hamar akadtak olyanok, kik a századokon keresztül kipróbált régi módszerhez siettek vissza. A megfelelő tankönyvek sem soká késtek. E visszatérés szüleménye a többi között a Schulz Dávid és Szepesi-Budavári-féle nyelvtan, melyek közül, különösen az első hamar elterjedett. így jött létre a latinnyelvtanítás circulus vitiosus-a. Számos gymnasium tanulói kezdték törzsrendszeres tankönyvvel és tanárral, aztán átcsaptak a régibe, ugy hogy végtére sem egyikkel, sem másikkal nem voltak tisztában. A retrográd irány híveinek is csakhamar be kelle látniok, hogy a régi módszer felújítva s kibővítve is csak annyi vagy még kevesebb eredményt mutat fel, mint régebben. A szélsőségek után természetesen következik a közvetítő irány, mely egyiknek hátrányait a másiknak előnyeivel szereti pótolni. Mert kétségtelen, hogy a tanítás bizonyos tokán s a tananyag némelyik részeiben csak a két irány együttes, azaz egymást kiegészítő alkalmazásával lehet tiszta és maradandó nyelvismeretet biztosítni. Az volna tehát a helyes eljárás, hogy pl. a régi módszer hívei ott, a hol a nyelvtani alakok gépies beemléztetése az ész olvasztó kemencéjében meg nem dolgozott, s tehát csak felülete^, és gyorsan elillanó ismereti anyagot nyújt, ne restelljék a törzsrendszer adta előnyöket felhasználni, nem ámítván magokat azzal, hogy: rendszerük egyszer ilyen meg amolyan nagy eredményt mutatott fel, ne feledjék, hogy akkor a latin nyelvtanítás sikerét még a társadalom is, előmozdította, mikor a tanulónak otthon is, meg másutt is lépten nyomon volt alkalma latin szavakat és beszédet hallania, s a mellett a tanulási időnek is, csaknem két harmada e tárgy szolgálatában állott; viszont a törzsrendszer hívei ne alkalmazzák rendszerüket egész merevségében, különösen a két alsó osztályban, hol ez a tananyag túlságos elaprózására vezet. Tudnivaló, hogy egy jó tankönyvnek a rendszer helyességén kívül, még más jó tulajdonságokkal is kell bírnia; ilyen például a tananyag helyes felosztása az egyes osztások értelmi színvonalának megfelelően stb. Ezen követelményeknek akar megfelelni a Holzweiszig nyelvtana s még inkább annak Székely-féle átdolgozása. Ennek szerkesztője szorosan számolt a fentjelzett szélsőségek káros következményeivel, de egyszersmind hasznára igyekezett fordítani mindenikből azt, a mi a tapasztalat szerint célravezetőnek bizonyult. Alapelve: hogy a tanítást a régi methodus szerint a törzsrendszer előnyeinek felhasználásával eszközölje. A másik újítás a tananyagnak egyes osztályok szerint való beosztása ; a mit szerző előszavában következőkép okadatol: »Hogy a latin nyelv tanításában a kitűzött cél elérhető legyen, a tanítás lehető egymásba szövődése anynvival inkább szükséges, minthogy ezen tanítás több évfolyamon át tart és a dolog természeténél fogva különböző tanítók folytatják. Első követelmény hát az egyes osztályok tananyagának pontos megjelölése és meghatározása. Minden tanintézetnek birnia kellene a tanítók állandó használatára egy vezér példánynyal (Normal-exemplar), melyben az egyes osztályok tananyaga pontosan meg legyen jelölve és határolva. De ép oly kívánatos, ha nem kívánatosabb az is, hogy a tanuló tiszta átnézetet szerezhessen azon követelmények felől, melyeknek az egyes osztályokban megkell felelnie.«