Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-01 / 27. szám

mutat fel az i. Krón. XVIII. i. és a 2. Sám. VIII. 1. Az azt mondja, hogy Dávid a filiszteusok kezéből elvette: n\nm jnrrw, ez pedig: nöxmnö ns* — Erdmann magyarázata szerint mind a kettő egyet jelent, t. i. hogy Dávid meghódította a fővárost, Gátot s vidékét, de szerintem ez utóbbi mégis költőibb, s kifejezi az egész ország meghódoltatását, míg amaz csak a főváros környékéét. Az ammoniták ellen folytatett harcnak részletesebb leírása található az r. Krón. 19. és a 2. Sám. 10-ben. E két tudósítás között semmi lényeges eltérés nincs. Az a kis különbség, hogy a Sámuel könyvének 700 szekere helyett a krónikás 7000-et juttat Dávidnak zsákmányul, nagyon megbocsátható Dávid dicsőitőjének. Az ammon háború befejezését, mely Rabba bevételével történt, a Krónika folytatókig adja a 20, 1 — 3-ban, a Sámuel könyve ellenben közben más dolgokról beszél. Erről majd később. A mi magát a tényt illeti, azt a Krónika röviden, úgyszólva kivonatosan beszéli el. Arról, a mit a 2. Sám. XII. 27—29. mond, hogy Joáb, bevévén a város egv részét, követeket küld Dávidhoz, hogy siessen oda sereggel, mert különben a dicsőségből neki nem jut, s hogy Dávid csakugyan cl is megy, erről, mondom, a Krónika hallgat. A 20, i-ben azt mondja, hogy Dávid Jerusálemben maradt, s a 2-ik versben már azzal dicsekszik, hogy elvitte Dávid az ammon király koronáját, s a harmadikban, hogy miként fűrészeltette, sarlóztatta az ammonitákat, s végül azt mondja, hogy mind ezen hőstettek után »megtére Dávid mind az egész néppel Jerusalembe«, pedig hát el sem ment onnan. Az egész azt a benyomást tette rám, mintha a szerző a Sámuel könyvét sietve másolván, a 12, 27—29. verseket véletlenül kifelejtette volna, a 31-et pedig tévedésből leírta volna. Dávid dicsőséges harcainak leírását befejezvén, a király hálaadó énekét közli a 2. Sám. a 22-dik részben, aztán a 23-ik elején az ő beszédeit, s végül azt a névlajstromot egy kissé bővebben, a mit a 1. Kron. 11-ben találhatunk meg. A Krónika azonban a csatarajzok után a 21-részben mindjárt a döghalál leírását adja, mit a 2. Sám. csak a 24-ben mond el. Az ismeretes eseményt , nem szükséges részleteznem. A tényt a krónikás részletesebben mondja el, mint Sám. és ez amannál csak egy helyen részletesebb, ott pedig, a hol elmondja, hogy mily sorban járták be az országot a király küldöttei, kik a népet számlálták. A krónikás erről csak annyit mond, hogy Jóáo eljárván az országot, megtért Jerusálembe, s átadta Dávidnak a népszámlálási adatokat. Az adatok nem vágnak össze. Nem tudom, hogy hiteles-e valamelyik, de ha az, akkor az bizonyára nem a krónikáé. Sám. nem említi azt sem, hogy a Lévi és Benjámin nemzetségét nem számlálta meg Jóáb. Nagyon természetes, hogy ha az a népszámlálás annyira Jahveh ellen való dolog, hát akkor a Krónika irója csak nem engedhette vele megfertőztetni a levitákat. A Krónika sokkal terjedelmesebben írja le az Ománnal való alkudozást, az Ornán szérűjén való áldozást. A Krón. XXI. 28—30-ból a Zöckler fordítása és magyarázata szerint az látszik, hogy az Ornán szérűje állandó áldozó helye volt Dávidnak, mert a Mózes altal épített sátorhoz, mely a magasságban vala Gibeonban, nem mehetett vala fel. Erről a Sámuel nem szól semmit, valamint a Mózes sátoráról sem. De sokkal érdekesebb különbséget mutat fel mindezeknél a két tudósítás kezdete. A Sám. könyve így kezdi: »Felgerjede pedig az Úrnak haragja az Izrael ellen, és felindítá Dávidot ö ellenek, ezt mondván : »Eredj el,' számláld meg az Izraelt és a Júdát.« A Krónika pedig így: Támada pedig a Sátán az Izrael ellen, és felindítá Dávidot, hogy megszámlálná az Izraelt.« Első tekintetre feltűnik a két iró felfogása közt a lényeges különbség. Amaz már magát a népszámlálás tényét úgy fogja fel, mint az Úr haragját Dávid és az Izrael ellen, mint büntetést, mit bőven megérdemelt Dávid és országa azok által, a miket róla a Sámuel könyveinek irója elmondott. Nem így a krónikás. O úgy fogja fel a szóban forgó tényt, mint Dávidnak egy hibás lépését, de a mi tulajdonképen nem is magától, hanem a Sátántól származott, a döghalál pedig ennek büntetése lett. A különbség tehát az, hogy ott az Úr azért számláltatja meg Dáviddal a népet, hogy döghalált bocsásson rája; itt pedig azért bocsátott reá döghalált, mert Dávid a népet megszámlálta. Ugyanazon tényt mondja el mind a két író, de a felfogásban nagy a különbség. A krónikás nem mondott el semmi olyat Dávidról, a miért ő büntetést érdemelne, tehát neki a népszámlálást kellett felvennie a döghalál okául, mint olyat, a mi magától Dávidtól eredt az ördög indítása folytán, nem pedig az Úrtól. Világos, hogy itt is, és az előbb említett különbségekben is meglátszik annak a levitának kezevonása, ki Dávidot az utókor elé eszményképül akarja állítani, ki a népszámlálást is csak azért látszik elmondani, hogy azután rajzolhassa Dávidot a csapásokban, hogy elmondhassa nagy terjengősen az oltárépítést és az áldozást. * Ez Dávid életéből az utolsó parallel elbeszélés, melyet a két történetirónál találhatunk. Bár e tételből szorosan nem következik, mégis, mint jellemzetest, meg fogom említeni, hogy miket mellőzött a krónikás a történelmi események közül, s viszont, hogy miket mond el olyanokat, a mikről a Sám. nem szól. És végül majd érdekes lesz megvizsgálni a Dávid halála előtti viszonyokat a két írónál, Sámuel második könyve — a mostani beosztás szerint — a dögvész leírásával bevégződik, de nagyon valószínű, hogy a Sefer Sámuel eredetileg a Dávid halálának leírásával végződött, mert nem hihető el, hogy az a történetiró, ki a Sámuel könyveit vagy maga irta, vagy más munkákból szerkesztette és átdolgozta, művét ilyen csonkán hagyta volna. Ezek szerint azt kell mondanunk, hogy a 1. Kir. 1—.?. 11. eredetileg Sámuel könyveihez tartozott, s így ezek is úgy végződtek, mint a Krónikák első könyve, t. i. Dávid halálának leírásával. Nézzük most már, hogy Dávid vénségéről és haláláról milyen képet ad az egyik, s milyet a másik történetiró* A 1. Kir. 1—2. ír. elmondja körülményesen, hogy Dávid élete vége felé mennyire elaggott. Leplekkel takargatták be, s még sem melegedett föl, utoljára is egy szép és fiatal leányt — Abiságot — adták melléje, hogy őt melengesse; »a Király pedig nem esméré őtet.« Azután elmondja a zavarokat, melyek az agg király élete alkonyát megkeserítették. Adonia, Haggit fia királyságra vágyik Dávid holta után, s sereget szerel föl. Az előkelők közül csak Sádók pap, Bénája, Nátán próféta, Sémei és Rélii említtetnek, hogy Dávid, illetve Salamon mellett maradtak. Bethsabé, Salamon anyja, Nátán tanácsára bemegy ez elaggott fejedelemhez, hogy megjelentse neki a veszélyt, mely fiát fenyegeti, ki — Dávid Ígérete szerint — az ő dicsőséges királyi székébe volt ülendő. E közben hírül hozza Nátán próféta, hogy Adónia mar áldozott is, és ki is kiáltották királynak. Erre Dávid utasítást ad, hogy Salamont kenjék királylyá Gihonnál. (Érdekes, hogy az egész előadás ugy tünteti fel Dávidot, mint egy igazi keleti despotát.) Erről értesülvén Adonia, nagyon megretten, s az oltárhoz menekül, csak