Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-15 / 3. szám

mint a harmadik felvételhez, a külső ágens által való teremtés hypotheziséhez folyamodunk. A legprimitívebb vallásalakokban épúgy, mint a kosmogoniaban, mely az ó-kortól kezdve napjainkig érvényben van, azon felfogás uralkodó, hogy az ég és föld előállása körülbelül oly módon képzelendő, mint a hogy p. o. valamely kézmű a mester vagy művész keze alatt megszületik. És ezen nézet nem csupán theologusoké, hanem a mult és jelen filozófusainak nagy többségéé. Plátó irataiban épúgy, mint a jelen tudományának nem kevés képviselőjénél azon összhangzó meggyőződéssel találkozunk, a mely szerint a teremtés actusa és valamely tárgy elkészítése között bizonyos hasonlóság létezik. Azonban ezen hasonlóság csupán látszólagos, mert hisz a művész nem teremti, hanem csak formaija a kész anyagot s a világ anyagának, a materiának előállása semmivel sem érthetőbb, mint a kiformált világé. Még inkább kitűnik ezen elmélet hiányos volta, ha nem az anyagot, hanem annak létezési alakját, a tért tekintjük. Ha kezdetben nem volt más, mint a megmérhetlen ür, méltán kérdhetjük, hát ez honnan eredt ? Hogy ez is, miként az anyag, úgy teremtetett volna, már csak azért sem vehetjük fel, mert a tért lehetetlen nem létezőnek képzelnünk s így teremtéséről bármi homályos fogalmat is alkotnunk. És ha mindezen kérdésre feleletet nyernénk is, még mindig fennmarad a főnehézség, az eredeti probléma új alakban : mi képezi az illető külső ágens meglétének magyarázatát ? E kérdésre ismét csak három felelet képzelhető: az önmagában létezés, az önteremtés és a külső ágens által való teremtés. Az utóbbi ezek közül használhatatlan, mert azonos a jelen problémával: a másodiknál változatlanul megmarad azon nehézség, a mely szerint az a potentiális lét végtelen sorának felvételét involválja : minélfogva csakugyan az önmagában létezés hypotheziséhez jutottunk vissza. Már pedig erre vonatkozólag kimutattuk, hogy képtelenség s a bizonyítás menete mutatja, miszerint képtelenség marad az, ha nem a világ meglétére, mint ott tettük, hanem bármire vonatkoztassuk is. A ki elismeri, hogy az atheismus hypothezise tarthatatlan, ha következetlenségbe nem akar esni, kénytelen azt elismerni, hogy a theistikus elmélet, mely ugyanazon lehetetlenséget tartalmazza, szintén tarthatatlan. Ha most már az universum keletkezéséről annak belső lényegére fordítjuk tekintetünket, ép ily legyőzhetlen nehézségekkel találkozunk minden oldalon, vagy helyesebben ugyanazon nehézségekkel más alakban. Ha vizsgalat alá veszszük, hogy mily jelentéssel bírnak az érzékeinkre gyakorolt sokszerű benyomások; ha kérdésbe tesszük, hogy miként keletkeznek tudalmunkban a hang, szín stb. érzetei: kényszerülve vagyunk azokat valamely ok hatásainak tekinteni. Tekinthetjük ilyen okul azután vagy az anyagot, vagy mint sokan teszik a szellemet, melynek az anyag csupán egyik nyilvánulási alakja (modus), vagy végül az isteni hatalmat. Azonban bármily okot vegyünk is fel, valamilyent okvetlenül fel kell vennünk és pedig nem egy tetszőleges, hanem végokot, melynek felvétele nélkül kutatásunknak vége soha nem lenne. Az a kérdés most már, hogy milyen természetű ezen végok ? Véges-e az vagy végtelen ? Véges nem lehet, mert a végességgel a határoltság, korlátoltság (és pedig térbeli) elválaszthatlanul össze függ; s ha ezen korlátolt dolog végok, akkor az ezt korlatoló valami ok nélküli. Azonban ha erre nézve megengedjük, hogy ok nélküli, egyáltalán indokolatlan az ok okozati összeköttetést egyebütt oly szigorúan venni. Nem lehet továbbá ezen végok bármitől is akár részben, akár egészben függő, mert akkor okvetlenül az lenne a végok, a mitől függ. Ennélfogva a végok minden tekintetben tökéletes, teljes és egész, azaz oly ok tartozik lenni, mely minden hatalmat magában foglal és minden törvény felett áll. Vagy hogy mindezek kifejezésére a használatos szót alkalmazzuk, a végok szükségképen absolut. Ámde az ok, az absolut és a végetlen képzetei kikerülhetlen és meg nem szüntethető ellenmondasra vezetnek, ha egy azon lény atributumai gyanánt tekintjük azokat. Az ok, mint ilyen, nem lehet absolut s az absolut, mint ilyen, nem lehet ok. Az ok, mint ilyen, csupán az okozatra vonatkoztatva tekinthető létezőnek; az ok mindig az okozat oka, az okozat az ok okozata. Más oldalról meg az absolut képzetében benne rejlik a minden vonatkozáson kívül való létezésnek lehetősége is. Ezen nyilvánvaló ellentét elkerülése végett az idői egymásután eszméjéhez folyamodunk, azt mondván, hogy az absolut először önmagában létezett és azután okká lett. Azonban itt a harmadik képzettel, a végtelenség képzetével jövünk összeütközésbe. Miként lehet a végetlen olyan valamivé, a mi nem volt kezdettől fogva ? Ha az ok gyanánt létezés a lét egy lehető módusa, úgy az, a mi a nélkül létezik, hogy ok volna, nem végetlen; az pedig, a mi okká csak lesz, előbbi határait szükségképen elhagyja. Éeltéve, hogy az absolut okká lesz, úgy az szükségképen szabad akaratból és tudatosan cselekszik. Ugyanis a szükségképi okot nem képzelhetjük absolutnak és végetlen nek. Az okozás actusa ennélfogva akarás által kell, hogy történjék, s az akarás csak tudatos lénynél lehetséges. Ámde a tudalom ismét csak mint relatió .képzelhető, szükséges levén hozzá a tudalom alanya és tárgya. Azon felvétel által, hogy az absolut tudalmának maga az absolut az alanya és tárgya is, nem sokat segítünk a dolgon. Ugyanis a tudalom tárgya, akár az alany létezésének egy módusa az, akár nem, vagy a tudalomban ez által jött létre, vagy külön független léttel bír. Az első esetben a tárgy teljes mértékben az alanytól függ s az alany az igazi absolut; az utóbbi esetben az alany függ a tárgytól s a tárgy az egyedüli igaz absolut. Vagy ha egy harmadik felvételhez folyamodunk s azt állítjuk, hogy alany és tárgy külön, egymástól függetlenül léteznek, akkor többé nem absoluttal, hanem két relativ létezővel van dolgunk; mert coexistentia, tudatosan vagy a nélkül, önmagában véve már relatió. Áz ezekből levonható következmény kézzel fogható. Az absolut képzete nemcsak hogy kizárja minden mással való relatió lehetőségét, hanem az természeténél fogva önmagában sem tartalmazhat semminemű relatiót, mint p. o. az egész, mely részekből van összetéve, az állag, mely atributumokból áll, vagy mint a tudatos alany, ellentétben tárgyával. Mert ha az absolutban a részek vagy atributumok puszta előállásán kívül bármely egységi princípium létezik, akkor ezen elv az egyedül igazi absolut ; ha meg ilyen elv nem létezik, akkor ismét nincs absolut, hanem csak relativ dolgok sokasága. A filozófiának azon csaknem egyhangú felvétele sem sokra segít bennünket, a mely szerint az absolut egyszerű és egyetlen. Nevezetesen ezen absolut egység, mely önmagával mindig azonos és atributum nélküli létet involvál, sem a dolgoktól meg nem különböztethető valamely jellemző vonás által, sem azokkal sokszerűségökben nem azonosítható. Vegyük fel mindazonáltal, hogy mindezen nehézségeket leküzdöttük s hogy az absolut léte az ész bizonyságtétele alapján kétségtelennek tekinthető. Még