Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-05-20 / 21. szám

tiójának megfelelőleg munkába vegyék. A tanári testületek folyamodványa a kérdés megoldására nézve igen praktikus és könnyen kivihető módozatot ajánl, mely röviden abból áll, hogy a fenntartó testületek iskolájuk minden egyes tanára után egyelőre legalább io frt járulékot fizessenek évenként a „Tanári gyámegyesület" pénztárába, minta néptanítók után fizetnek az iskola fenntartó egyházak az országos tanítói nyugdíj-intézetbe. A mult évi egyházkerületi közgyűlés a tanári testületeknek ezen kérelmét teljesen méltányosnak s indokoltnak találván, elvben pártolta, érdemleges határozat hozatala előtt azonban, tekintettel az iskola fenntartó testületek jogaira, nyilatkozat végett a közgyűlés meleg ajánlásának kíséretében kiadni határozta az iskola fenntartó testületeknek. Nem tudom, nyilatkoztak-e már mindnyájan a fenntartó testületek e kérdésben, de azt tudom, hogy a melyek nyilatkoztak, mint pl. a nagykörösi iskolai hatóság, azok pártolólag nyilatkoztak. Valóban a kérdés oly fontos, a megoldás ajánlott módja pedig oly egyszerű, hogy a jelenlegi viszonyok között ennél célra vezetőbbet találni alig lehetne. A gyám- és nyugdíjazási alapok előteremtésének parancsoló szükségével szemben, melynek kielégítését a fenntartó testületek részéről nemcsak az iskolaügy anyagi és szellemi érdeke követeli, hanem positiv törvényen nyugvó egyenes kötelességük is parancsolja, egész a legújabb időkig két lehetőség állott, melyek a fenntartó testületeket a különben mindig fontosnak tartott ügy végleges szervezésétől eddig visszatartották. Egyfelől azt várták s több izben tett ígéretek alapján némi reménynyel várhatták, hogy maga az állam fogja a középiskolai tanárok nyugdíjügyét rendezni ; más felől abban is reménykedtek, hogy talán az országos Közalap is segítségükre jövend s ennek támogatásával könnyebben eleget tehetnek ebbeli kötelességüknek. Csakhogy a mai körülmények között az említett két tényező segítségébe vetett bizalom merőben alaptalan, mert az állam zilált pénzügyi viszonyain teljesen megtört a különben jó akaratú tanügyi kormány többször kifejezett szándéka; a Közalap segélyével létesítendő y

Országos gyám- és nyugdíj-intézet4

legújabb tervezete pedig a zsinati törvény intentiójának megfelelőleg csak a lelkészeket s ezek özvegyeit szándékozik a domesztika áldásaiban részesíteni. Magam részéről egészen helyesnek is találom, ha az egyház mint iskola fenntartó testület, maga veszi kezébe a középiskolai tanárok nyug-és gyámintézete rendezését. Megengedem, sőt tudom, hogy az állam erejével nagyobb gyámolitás és tisztességesebb nyugdíjazás volna azonnal elérhető ; de azt is tudom, hogy az állami ren- ! dezés sokkal nagyobb áldozatot követelne a fenntartó testületektől, mint az autonom házi rendez' kedés. Más felől az is minden kétségen felül áll, hogy e fontos anyagi érdekünknek az állam kezébe való átszolgáltatása oly rést törne különben is meggyengült iskolai önkormányzatunkon, melyet kivált válságos időkben rengeteg áldozattal sem volnánk képesek helyre ütni. Régi, de mindig érvényes igazság, hogy a hol van a mi kincsünk, ott van a mi szívünk s bizony én azt sem tartom valami nagy szerencsének az autonom egyházakra nézve, hogy néptanítóik nyugdíjazása s ezek özvegyeinek gyámolítása az állam utján történik. Azzal az anyagi áldozattal magunk is létesíthettünk volna ^Országos ref. tanítói nyugdíj-intézethet s most megvolna az az erkölcsi önérzetünk, hogy az intézet a mienk s az a még nagyobb erkölcsi nyereségünk, hogy tanítóinkat testestől lelkestől az egyházhoz csatolva látnánk, s nem kellene minden felől hallanunk a panaszt, hogy az egyházi élet e nemes szerve nem teszi jól meg a szolgálatot. Ne engedjük az egyház testének egy másik szintén első rendű tagjával, a középiskolai tanárokkal az előre látható meghasonlást létre jőni akkor, mikor azt nemcsak könnyű szerrel megakadályozhatjuk, hanem helyette aránylag csekély áldozattal a bizalmas viszony, a jó kedvű elégedettség, a lelkes ügyszeretet és az odaadó munkásság magvait ültethetjük. Ezért minden egyházszerető ember és igazi tanügy barát csak örömmel üdvözölheti a protestáns s különösen a tiszántúli és dunántuli református iskolafenntartó testületeket, melyek nem várva külsegélyre, nem lesve az idők jeleit és alkalmatosságait^, önerejükből munkához láttak és szép jövővel biztató tanári gyámoldákat létesítettek, melyek ha most kevesebbet nyújthatnak is a munka képtelen tanárnak vagy elárvult családjának, mint a menynyit az állam ad, de az egyház testéhez tartoznak, ennek erőit gyarapítják s az ^ enyém*, a jmienk* édes érzetével töltik el tulajdonosukat. Mult évi gyűlési végzésével a dunamelléki egyházkerület is eme tiszta protestáns, valódi autonomikus álláspontra helyezkedett, melynek helyes és a kerület méltóságához illő voltát nem szükséges fejtegetnem. Csak előre a megkezdett uton s fejezze be meltólag a megindított munkát! Ha kimondta a tanári testületek fennebb említett kérelmére a maga ,elvi helyeslését*, y

meleg ajánlását*, ne engedje elalunni az ügyet a netán húzódozó egyik vagy másik fenntartó testület lágymelegsége miatt, hanem — ha szükségét látja — tekintélyének egész súlyával lépjen fel, ugy mint az iskolaügyben nem egyszer tette már, legközelebbről pl. a tanári fizetések rendezése