Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-05-13 / 20. szám

T Á R C A. Apró képek a protestáns egyházi és iskolai élet köréhői. (Folytatás és vége.) Be is fejezhetem immáron az én nemes csoói életképemet, ha csupán csak az egyházi életről akarnék szólani és hogy ha nem tartoznám azzal a magyarázattal, hogy mi volt hát az a Gergelyjárás, a melyről az előbb említést tettem. Ősi szokás szerint hazánkban is, mint általában véve minden nyugot európai országban, az iskolák hajdan ünnepként ülték meg március 12-dikét — Nagy Gergely napját, a ki miként az egyháztörténet hirdeti, a hatodik század végén és a 7-dik század elején, mint pápa rendkívül nagy érdemeket szerzett az iskolaügy javítása, a népműveltség terjesztése és az isteni tiszte-Jetek belső rendjének megállapítása, kiváltképen pedig az egyházi zene fejlesztése körül. O alapította Rómában azt az első árvaházzal összekapcsolt »zene iskolát,« a melynek mintájára később minden nevezetesebb templom mellé állíttattak ilyenek. Tiszteletére az iskolás gyermekeket az ő napján szokták volt a farai iskolákba föladni — azaz jobban mondva ilyenkor szokták a tanítók és a régebbi iskolás gyermekek az iskolába még nem j árok a t össseverbu uál ni. Ezt a régi szokást megtartották a mi evangélikus őseink is. Bárány »Grádvárjába« is felvette a Szent Gergely napjára való éneket, melyet a »Gergely járó« fiuknak minden egyes háznál el kellett énekelniök. Ámde lássuk, hogy miben állott a dolog lényege. Gergely napján csak a fiuk mentek fel Csoóban az iskolába; mindegyik ünnepi köntösét vette e napon magára és körül övedzte derekát az ősi kardkötővel, fejébe a közönséges föveg helyett szalagokkal, csinált virágokkal dúsan felcicomázott olyan katona csákót illesztett, melyet talán a francia háború idején viselt Győrnél valamelyik csoói vitézlő férfiú. Az iskolából rendes szokás szerint e napon először is a templomba ment a verbungos sereg; de ma dobszóval és énekszóval egészen a templomkerírésig, Isteni tisztelet után pedig az iskola udvarán sorba állván párosával a vitézlő nemzedék, ki-ki megkapta a maga szerszámát. A község zászlóját maga a tanító adta a kezébe az első diáknak; a hadnagypálca meg annak a kezébe került, a kit a legénység a maga hadnagyának választott, azzal a pénzes erszénynyel együtt, a melybe a krétára, térképre, tintára való pénzadományokat gyűjtötték a Gergelyjárók. Két-három markosabb legényke kezébe pecsenyeforgató nyárs, másokéba kézi kosár adatván, a tanító úr végre útnak eresztette hadgyüjtő népét. A kis víg sereg pedig hűségesen beállított minden házba, elénekelt egy-két verset, aztán a sereg hadnagya előadta ékes szóval jövetelük okát, kérvén a ház urát és asszonyát bíznák rá iskolába való fiukat, elmondván, hogy milyen gyöngy élet van az iskolában. E mondókára egyegy kis fiu csapott fel diáknak, kit hogy üres kézzel ne lássanak az iskolában, ellátott az anyja szalonnával, füstölt hússal, tojással bőven, az apja meg egy kis pénzmaggal. Erre ismét felhangzott szent Gergely dicsérete és a kis had egy házzal odább állott dobszó kiséretében. Természetes, hogy az így összegyűlt adományok a tanítóné aszszony kamarájának és erszényének voltak szánva és oda is kerültek. Az egyik nyárshordó mindig az uton volt az egyik tojásszedővel együtt. Dél felé kerültek vissza az iskolába a Gergelyjárók — hol is nagy lakoma várt rájuk. Papné, tanítóné, curátorné és egyik-másik ügyes asszony már reggeltől fogva sütött főzött s meg is rakták a szépen megterített iskolai asztalokat sok mindenféle jóval úgy, hogy azok csak úgy görnyedeztek bele ; ámde kellett is sütni-főzni, hogy az a 30—35 jól kiéhezett sáska étvágygyal megtért vitézlő legénység kellőképen kielégíttessék. Mondanom sem kell, hogy az ebédet imádsággal kezdtük és imádsággal végeztük itt is, miként otthon ; de azt már el kell mondanom, hogy e nap délutánján is kedvünkre mulattunk az iskolai épületben. Az egész házban, iskola teremben épen ugy miként a tanítói lakáson szólt az ének, jártuk rá a táncot, szüleink is megjelentek köztünk egy pár percre s a kis lánykák is benéztek hozzánk egy kis verbungosra. Gergely napján szabadság uralkodott az iskolában; még a tanító úr is, meg a tisztelendő úr is tréfálkozott s a mi több, ezen a napon még a német gyermekeknek sem volt megtiltva a német szó az iskolai épületben sem. Ilyen volt hajdan a Gergely napja nálunk Csoóban; ezelőtt mintegy 20 évvel, nem tudom miért, megszüntették ott is ezt az iskolai ünnepet a nélkül, hogy helyébe másról gondoskodtak volna. „Német gyermekekről" is tettem említést előbb — tartozom tehát azzal, hogy elmondjam, hogyan kerültek a mi tősgyökeres magyar falunkba a német gyermekek. Egyszerűen úgy, hogy nálunk Vasmegyében a mi németségünk spha sem idegenkedvén a magyarságtól és nemzetünk nyelvétől, régtől iogva cserébe hordja gyermekeit a magyar községekbe a magyar nyelv megtanulása végett, a magyarság meg szintén belátván azt, hogy sem a német nyelv tudása sem a világlátás nem lehet ártalmára senkinek — szívesen cserét fogad a német sógorok gyermekei közül. így lesz aztán ott a mi vidékünkön majdnem minden egyes gyermeknek az egy-egy német meg egy-egy magyar apja, anyja. Kiváló bizalommal keresték fel már az én születésem előtt is az evang. német szülők Nemes Csoót a csere végett; nem is kell magyarázgatnom miért — • hiszen a régi szent kötelék emléke még a késő utódok között sem mehet végképen a semmiségbe ; az én gyermekkoromban meg oly nagy mérveket öltött ez a vonzódás és általában véve a németségnek magyarul tanulási vágya, hogv némely évben 15—18 német gyermek is járt a csoói iskolába; nem csak cserébe hanem kosztba is elhoztak ekkor már hozzánk a gyermekeket jó német testvéreink, a kik már akkor is büszkén vallották, hogy Ungárok és nem Deutsehok; de meg is tanult ám nálunk mindegyik magyarul, néha egy rövid félév alatt tisztán — no már t. i. ugy, a hogyan mi tudtunk — a kik a is térnél" csináltattuk az asztalt »klazliból« ittunk és »roszpradlit« ettünk — de nem mindig. Hires is volt a csoói tanító arról, hogy nála tanul meg a legtöbb német gyermek magyarul és pedig igen hamar. Ezért jutalmazta meg egy ízben a vármegye is az én tanítómat, egy csomó szép körmöci csikóval a »nemesi alap« kamataiból, már az én gyermekkoromban. Pedig hát az én csoói tanítóim nem származtak ám valami tősgyökeres magyar családokból — az elsőnek a neve Bruck Henrik, a másiké meg Zeberer Ágoston volt; az előbbi a tolnai Varsád nevű, a második meg a vasi Felső-Lövő — nevű német lakosokkal bíró községben született — s a magyar nyelvet csak ugy tanulta meg 12 éves kora után mindegyik. Java magyar vált mindegyikből és kiváló tanító ; az egyik Britek később a soproni képezdében nyer