Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-04-22 / 17. szám

romi áttértél, s oly szárazon mondja cl az egészet, hogy á jegyzetben magyarázatul adott eme soraira ; »mily kínokat kelle kiallaniok, kitűnik azon egy körülményből, hogy nedves és penészes börtöneikben fogaik kihulottak és testük rothadni kezdettw azon nyilatkozatra nyílnak meg az ifjú tanuló ajkai : »no ugyan elég bolondok voltak, hogy olyan sokat szenvedtekn.« Mily meghatóan írja le szenvedéseikeit Kocsi Csergő Balint s a szerző altal is említett Lányi György egész addig, míg el menekülnie nem sikerült. Ha akármelyikből egy lapnyit állít öss/e, többet tudna az ifjú róluk, mint az ő négy lapjából. De hát úgy látszik, szándékosan nem melegszik neki s nem lelkesül az egész előadáson, mert a mélyre való kutatás közben kénytelen lenne a reformátusokról elismerni, hogy abba a szerző által is ócsárolt praedestinátióba való hitükkel, meggyőződésükkel, Istenbe való rendkívüli bizodalmukkal, háttérbe szorítják az igaz vallású, de könynyen ingadozó lutheránus papokat. Már pedig ezt nem akarja engedni, tehát inkább hallgat róluk. Egészen más mértékkel mér az eperjesi történeteknél. Hogyne mikor ott tisztán evangélikusokról van szó ; a hithősöknek egyenként felsorolja neveit, társadalmi állását, míg a gályarabságot szenvedőknél ezt nem teszi, egyetlenegynek nevét nem említi. Már kérem ilyen igazsággal mérni, a részre hajló sectariusságot ennyire a végsőkig vinni, hogy mi célja a szerzőnek ? nem tudom; de figyelmeztetnem kell, hogy az az értelmes, de nem felekezetes 7. vagy 8-dik osztályú diák, aki ezt majd tanulja, undorral fordul el e könyvtől, mely nagy hangon még amaz örök igazságot is elferdíti wtiszteletben tartsd a más vallásos meggyőződését is.« De nem folytatom tovább szerző e szektáskodó módszerének elitélését, csak azt említem még meg, hogy mindenütt első helyen említi saját hitsorsosait, s csak azután másokat, pedig az ildomosság is azt kívánná, hogy magáról utoljára szóljon. Nékem legalább az a meggyőződésem, hogy először mindig másról s csak azután szóljunk magunkról. Ennek megemlítése után áttérek szerző tévedéseinek és ferdítéseinek bírálatára. Említettem fentebb, hogy a magyarországi protestáns egyháznak rendszeres története nincs megírva; de anynyi forrás publicatio forog már közkézen, annyi előmunkálat jelent már meg, hogy azokat megrostálva, Írhatunk egy jó iskolai compendiumot. Éppen ezért megvárjuk, hogy egy tankönyv író, az ilyen előmunkálatokra különösen kiterjeszsze figyelmét, s ezek alapján a régi tévedéseket igazítsa helyre, ha történeti igazságokat akar tanítani. Szerző úgy látszik, mindezekkel mit sem gondolt, hanem haladt a régi ösvényen, a régi hibákkal, tévedésekkel, megszokott felekezetességgel. Vegyük ezeket is rendre. Sztáray Mihályról azt írja (10. 1.) nem idéz ugyan forrást sehol sem, de hihetően Banhófer után, hogy »1570-ben a soproni magyar lelkészi hivatalra pályázott« mely a történeti igazságnak nem felel meg, mert Sztáray éppen nem pályázott Sopronba, hanem a városi tanács egyenes felhívására sietett mentől előbb láthatni az ő magyarjait, mint maga is írja: »conabor tamen, quam primum fieri poterit, vestris votis satque facere, et vos, atque Hungaros meos videre.«') A 12-dik iapon felette sajnálkozik Déváin, aki reformátussá lett; de úgy van vele, hogy még így is hőn szeretett felekezete számára akarja őt megtartani, mert úgy mond »emléke elevenebben megmaradt az ágostai, ') Sztáray Mihály levele Sopron város levéltárában. mint a helvét hitvallású egyházban, a mennyiben az egyháztörténelem őt magyar Luthernek nevezi.« úgyde ezt nem azért adták reá, mintha egyik vagy másik felekezethez tartózandóságát akartak volna vele jelezni, hanem azért, mert az ige két élű fegyverével ép oly hatalmasan hirdette ez evangyéliomot, mint Luther. A 22-dik lapon azt írja, hogy »Huszár Gál a svájci Bullingerhez irt, s arra kérte őt, hogy Melanchtont az úrvacsorai tant illetőleg határozott nyilatkozatra bírja rá.« Igaz, hogy irt levelet Huszár Gál Bullingernek, de nem azért, mint szerző állítja, hanem azért, hogy „a zürichi egyház szertartásait valamely alkalmas emberrel irassa meg, és kinyomatva küldje meg azokat Melanchtonról pedig azt írja, „vajha nyíltan kijelentené és közzétenné az urvacsorájáról való nézetét, mert színlelése csak zavart idéz elő az egyházban" 2

) melyre el is küldte Bullinger a következő évben Lavater zürichi lelkésznek »De ritibus et ínstitutis ecclesiae tigurinae« című munkáját (tehát nem Melanchtonét) 1559-ben, mely mind azon tárgyakról szól, a melyeket Huszár Gal megérintett, mint ezt nagyon alaposan Révész Imre régen kimutatta.3

) Az 1591. évi csepregi colloquimról azt írja szerző, hogy „a vitatkozók nézeteiktől nem tágítván, a szakadás végkép megtörténtA figyelmes olvasó észre veszi ugyan a jegyzetből, hogy ott már megint más malomban őröl a szerző, mert azt mondja, hogy »Nádasdy kinyilatkoztatta, miszerint uradalmaiban egy lelkészt sem fog megtűrni, aki a Concordiae formulát alá nem irná,« még is figyelmeztetnem kell arra, hogy Beythe csakis akkor hagyta oda a gyűlést, mikor az fölötte a kálvini úrvacsora tan miatt bíráskodni s Ítélni akart, a mi nem egyértelmű avval, hogy » nézetétől egyik fél sem tágított.)) Beythét egy helytt Böjtének másutt Beöthé-nek, Bojthenak irja, szeretem hinni csak másolási hibából, mert a szóban levő férfiú mindig igy irta nevét: Beythe, azért mi is úgy irjuk. Semmi alapja sincs azon állításának, hogy »az erdélyi szászok után a dunántúli evangélikusoknak voltak legelőször superintendenseik« (27. 1.) mert tiszántűi Hevesi Mihály, Tordai Demeter, Boldi Sebestyén, Bogácsi Demeter, sőt még az ötödik püspök, Méliusz Péter is meghalt í már a hatodik hivatalosodon, mikor a mai dunántűli kerület első püspöke Bornemisza Péter még csak a lelkészi hivatalra bocsátotta ki. Magától elesik a 28-ik lapon levő amaz állítása, hogy „a dunántuli kerületben első püspökök voltak Huszár Gál pápai és Sí bolti Demeter iványi lelkészek" mert Huszár Gál sem püspök nem volt, sem pápai pap, ha volt is csak egy évig, Sibolti Demeter pedig nem dunántúl, hanem a felső dunamellékén követte 1585-ben a püspöki székben Bornemiszát, tehát nem első püspök s nem is dunántúli volt. A 30, 31-dik lapokon az iskolák, nyomdákról ir, mindenik lapon másféle módszert követvén. A 30-dikon felsorol előbb egy csomó apró-cseprő iskolát, s csak azután említi azokat, a melyek már akkor is hírnevesek voltak, s történeti nevezetességüket és fontosságukat az egyház is méltányolván, mai nap is fenntartja azokat. A 31-dik lapon pedig egészen megfordítja módszerét. Először azokat az iskolákat említi, a melyek ma is fenállanak, s legutoljára emlékezik meg arról, mely ama korban a legnevezetesebbek egyike volt, értem a tolnai , főiskolát. »A protestáns egyházi Írodalomról« (32—33. 1.) *) Huszár Gál említett levelét kiadta Lampe-Ember »História eccl. reform, in Hung. et Transylv.* Utrecht, 1728. 112 —116 lapjain. s) Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1861.