Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-01-01 / 1. szám
esetben maga az egyetemes egyház is közrehathatna. De a fő alapelv, melyen az egész ref. egyház nyugszik, az önsegélyzés elve lévén, az illetőknek — a kik érdekelve vannak — kell első sorban a maguk erejét latba vetni, kifejteni és értékesítem. így az egyetemes egyház azon helyzetbe jut, hogy megejtendő számitások, beterjesztendő kimutatások alapján azon pontjain, hol vagy felekezeti, vagy fajdalom a kerületek jelentékeny részében nagymérvű nemzetiségi, bajok és veszélyek fennforognak, már azonnal részint a javadalmak emelése és biztosítása, részint a szükséges és el nem odázhatlan beruházások gyors fedezése és végrehajtása által benső erejét oly mértékben fejtheti ki, minő mértékben a segélyezések oly módja mellett — minő a mostani — hogy csak momentán szükségekre tekintett, és az egyház egyes szolgáit, évről-évre mondhatni a koldus mezében öltözötten engedte megjelenni az egyetemes egyház ajtaja előtt, <.zen eljárás útján fokozottabb mértékben segíthetné, és ezen erő egyesítés által rövid idő alatt oly eredményeket tudna felmutatni, a mi magának a domestica intézményének, mely az által válhat népszerűvé, hogy annak segélyével nagymérvű eredmények mutathatók fel, nagyobb mérvben való meggyőkerezésére és ennek biztosítására legékesebben szóló, és legmeggyőzőbb bizonyíték volna. Még csak azon kérdésben vagyok bátor előterjesztést tenni, méltóztassék a Konvent ezen alapgondolatot magát nemcsak kiküldeni, hanem azt is kimondani, hogy a mennyiben itt róla szó van, hajlandó az egyes kerületekkel szövetségbe lépni. Mocsáry Lajos. Óhajtanám, hogy az indítvánnyal együtt az indítványozónak fenntebb hallott felvilágosításai is megküldessenek a kerületeknek. Mert ezen indítvány még e felvilágosítások mellett is nehezen érthető meg. Mert én előttem még most nem áll a dolog, úgy hogy hozzájárulhatnék ahhoz, hogy a Konvent ezen tervezetet mint részéről már jóvá hagyottat terjeszsze a superintendentiak elé. Egyes részekben a kellő világosságot nélkülözöm. Pl. Szász D. törvénybe ütközőnek mondja Fejes módosítását: pedig ezen indítvány szerint is meg van engedve, hogy az egyházaknak állandó dotatiójára a domestika tőke állománya befolyjon. Hogy miként alakitassanak azok a kis tőkék, hogy miként lesz biztosítva az a i Va °/o> előttem kevésbé világosak. Az egyházkerületi tőkék kellő biztosítását sem látom. De kételyeket táplálok arra vonatkozólag is — bár elvben elfogadom az állandó segélyezés elvét — vájjon üdvösebb, sikeresebb lesz-e a segélyezés itt contemplált módja, mint a mely jelenleg gyakorlatban van. Az indítvány szerint 400,000 frt tőkének megfelelő 20,000 frt kamat volna e célra fordítandó. Pl. 2000 frt volna azon összeg, a mely egyes egyházak részére tőkésítendő, s ennek jövedelme volna 100 frt és ily formán a 20,000 frt által 200 egyház helyeztetnék abba a helyzetbe, hogy évi 100 frttal javíttatnék az egyházak jövedelme vagy lelkészek javadalma, de még ebből 30 frt a tőke reconstruálására volna fordítandó. Kérdem, hogy azok a szegény egyházak, melyeknek lelkésze oly nyomorult fizetésben részesül, képesek volnának-e a maguk kasszájából visszafizetni a megfelelő i 72 0 /o -e t ? Bizonyára nem, hanem a lelkész javadalmából kellene azt is levonni, mi kétezer frt tőkénél csak 100 frt volna; a levonás megtételével tehát csak 70 frt maradna. Én ezt alapos felsegélésnek nem tartom. Azt is tekintetbe kell venni, hogy ha most 100, vagy 200 egyházat ilymódon segélyeznénk, tetemes időre kellene várni, míg a műveletet ismételni lehetne, 200 egyházat ily csekélv összeggel | felsegélni, akkor mikor tudjuk, hogy magában Erdélyben 300 egyház van, melyben a lelkészek fizetése 400 írton alul van, s a többi egyház kerületekben még van ilyen 300 egyház: akkor én ettől az egész művelettől nagveredniényeket nem várok. Hogy sikerrel járhassunk el a segélyezésekben, e mód egyedül nem elég. 4 év óta hasztalan igyekezünk a szegénységet egyházunkból kiküszöbölni, az eddig nem sikerült. Arra kellene törekednünk, hogy apaszszuk a szükségleteket affiliatió, vagy más rendelkezésűnk alatt álló eszköz által. Mert e nélkül ez az óriási teher, melyeket a kis egyházak viselnek, előbb-utóbb összenyomja őket. Körlelkészségeket kell szervezni, s ekkor megfogynak azon sem élni, halni nem tudó existenciák, a kik közt talán sokan vannak, kik a vallásosság ienntartására tudnak alig működni, a melyek nagy része nehezen tud hivatásának megfelelni. Ezek az egyházak azok, melyek elnyelik a domesztika jövedelmét, mert midőn itt magunk előtt látjuk a folyamodványokat, hiaba mondjuk, hogy úgy kell elosztani, hogy jusson is maradjon is, hogy a gazdag egyházak ne mondhassák: »hát mi már mindig a mások szegényét segítsük ?« hiába állítjuk fel ezen terveket, midőn előttünk áll az, hogy itt van egy lelkész, kinek fizetése 85—125 frt, 6—8 gyermeke van, akármiként páncélozzuk meg keblünket a részvét ellenében, megszavazzuk ezen nyomorultaknak a segélyt. Mindaddig mig ilyen exintenciák fennmaradnak, addig mindig meglesz a veszedelem, hogy utoljára megfogjak unni a vagyonosok, hogy mindig csak másokat ajándékozunk. Kérem tehát, hogy a Konvent hasson oda, hogy a szükségletek a proponált módon kisebbíttessenek. (Vége köv.) RÉGISÉGEK A felső-örsi ev. ref. egyház múltjának rövid rajza. Újonnan épült templomának 1887. október 30-dikán tartott szentelési ünnepélyére. Nagyon kevés olyan egyház van e mi dunántúli református egyházkerületünkben, a melynek régiségét vissza lehetne vinni arra az időre, a mikor a reformáció világa hazánkban is terjedni kezdett; nem csupán azért, mert teljesen szervezett egyházakat még csak gondolni sem tudunk az egyházjavítás elején; hanem azért is, mert itt dunántúl volt úgy szólván legnagyobb tere az ellenreformációnak, a katholikus egyházba visszatérített főurak erővel kényszerítvén jobbágyaikat hitük, vallásuk megtagadására. így azután a visszatérített egyházakkal együtt, elvesztek legnagyobb részben történelmi emlékeink is, a melyek világosan fényt deríthetnének egyháztörténetünk régi múltjára; s ez az oka annak, hogy még neveiket sem igen ismerjük azon dicsőknek, akik őseinket az evangyéliomi igazságok megismerésére tanították. Ilyen homály leng Felső-Örs múltja felett is. De azért, ha Pápa, Kádárta dicsekedhetnek is egy Dévai Bíró Mátyással: úgy Felső-Örs is büszke lehet az ő Deáki Márkus Istvánjára, a XVIII. századbeli dunántúli papok emez egyik kiváló alakjára, nemcsak azért, mert harminchat hosszú, sok nélkülözéssel és szenvedéssel teljes esztendeig volt itt az Isten beszéde titkainak hű sáfára, és a veszprémi egyházmegyének gondos esperese, hanem azért is, mert ez az apostoli buzgalmú férfiú volt az, aki ezen gyászos időkben a
