Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-12 / 7. szám

önző hazafiatlan és zsarnok olygarchiát támadja meg, mit sem törődve azzal, hogy utolsó nemzeti királyunk Zápolya bitorolt nimbusát kelle kissé alábbra szállítania: mindkét mű a szabadelvűség, a demokratia elveit hirdeti és segíti győzelemre vinni. Mit a »Gondolatok« egyik szép lapján olvasunk : »a legmagasb, mit a földön elérhetünk, azon öntudat, hogy mindig magas cél után törekedtünk« — azzal összevág a történelmi nagy korrajz ama zárszava, melyet a búcsúzó Lőrincz személyében nyilván maga a szerző intéz hozzánk : »A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki setétség fogja körül... de az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda.... Isten az ő képmásári teremté az embert. Miként legyen, hogy a világból, mely felett az ember uralkodik, az isteni igazság örökre kizárva maradjon ?!« Ügy hiszem, nem csalódom, ha e szavakat különösen hozzánk, kik szerény pályákon a népnevelés, az iskola, a közművelődés terén fáradozunk, tekintjük intézettnek. Ezután Eötvöst a politikust jellemzi, külön szólván Eötvösről mint hirlapiróról s mint állambölcsészről. »Itt — úgymond — átalakulási korszakunk egyik legkitűnőbb alakjával állunk szemben. Az egyetlennel, kinek iratai Európa államférfiainak magaslatáig emelkedtek s hazánk határain túl is olvasókra találtak. Annál feltűnőbb az oly állaniférfiúnál, ki nem annyira a tettek, mint az eszmék embere volt, s hírét, nem mint Széchényi, valami nagy vállalati sikerének, hanem tisztán írott és mondott szava hatalmának köszönheté. S egy oly nemzetnél, melynek akkor is, azóta is, nem szenvedélye, nem legelső szüksége az olvasás, Eötvöst és merész társait, kiknek az isteni gondviselés már csak egyikét tartotta meg számunkra, közoktatásügyünk külső vezetője Trefort Ágoston személyében — elnevezték azonnal doctrinaireknek, mely félig gúnyos nevezés alatt, az elet gyakorlati szükségleteivel nem ismerős szobatudósokat, kivihetetlen ábrándok után kapkodó »jövő zenészeit« akartak érteni. Ártatlan élcek lettek volna még ezek; de súlyos váddá alakult az a gyanúsítás, hogy a magyar ellenzéket, mely szerelmes volt az ő megyei mindenhatóságába s az ő siralmas sérelmi politikájába, ily új és éretlen eszmékkel meglazítani, a nemzet zömét, mely örökös harcban állt a kormánynyal, szétosztással meggyöngíteni s majd minden erőkifejtésre alkalmatlanná akarjak tenni. Nagy önmegtagadás, nagy lelki bátorság kellett hozzá, hogy megállják helyöket!... Eötvös a XIX. század eszméinek irója, mint állambölcselő hazánkhatárain túl is a kor első Íróinak sorába emelkedik s a Montesquieu, Tocqueville, Bentham, Quinet és Guizot-k mellett fog mindenkoron említtetni!... A röpke csillámú vezércikk s az aranysúlyú könyv között középen vannak ama politikai röpiratok, melyek alkalmas időben közrebocsátva, magukban véve is elegendők arra hogy valakinek nevét a feledéstől megóvják. Eötvösnek az igazi haladásért buzgó nemes lelke azonnal szorongásba jött, ha valamely nagy eszmét kelle vagy megpendíteni vagy diadalra segíteni. Ily érzület kifolyásai voltak a Fogház javításról, Büntető rendszerünk javításáról, a Zsidók emancipációjáról, majd a nagy katasztrófa elmultával, az Ausztriával való kiegyenlítés érdekében írt művei. Elég félreértésnek volt ez utóbbi tevékenységeért is kitéve. Az osztrák birodalom hatalmának és egységének biztosítékairól írt nevezetes munkáját különösen oda magyarázták, mintha hajlandó lett volna hazánk önállásának feláldozásával bemenni a közös birodalmi Reichsrathba. Panaszkodott e miatt az öreg Deáknak, ki tréfára fordítva a dolgot, jövőre azt a tanácsot adá neki, hogy a mit nem kérdeznek tőled arra ne felelj. Az öreg Deák, amint tudjuk, odáig volt a bölcs hallgatásnak embere, és addig nem felelt, míg nem kérdezték; de akkor aztán a felelete el is döntötte a kérdést. De mi ne csak az eredményeket tartsuk szem előtt, hanem juttassuk eszünkbe az előzmények és az okozatok okát. Eötvös kelle hozzá, és nélküle nem lett volna meg sem az önálló és felelős magyar minisztérium sem a kiegyenlítés. Kezdetben volt az Ige, mondja az írás. A tettet az eszmének, a győzelmet a harcnak kelle megelőznie. Egy feltűnő vonás miatt nem ereszthetem el még önöket a nélkül, hogy a publicista Eötvösnek s

Reform4 című könyvéről egy szót ne ejtsek. Az egykori »Pesti Hirlap*-ban a 40-es évek elején már megjelent újság cikkeit foglalja magában e könyv. Nagy idő múlva, a kiegyenlítési országgyűlés alatt újra kinyomatta és köztünk, követtársai közt ajándékképen kiosztatta azt. Ki akarta mutatni vele, s a legmeggyőzőbb módon ki is mutatta, hogy politikai pályáján kezdettől végig önmagához hű és következetes maradt, s újra s akárhányszor elmondhatja mindazt, amit 20—25 év előtt mondott. Ritka szerencse! Melyik ország, nem értem Franciaországot, a Talleyrandok hazáját, s hazánk melyik korszaka mutathat fel nagy számmal ily öntetű államférfiakat? Melyik nem volt annak a szemrehányásnak kitéve, többé-kevésbbé rövidebb pályafutás alatt is, hogy pártállásával együtt elveit is változtatta ? S ma fehérnek látja ismét azt, a mit amonnét feketének látott?! Végig tekintvén Eötvös szónoki pályafutásán, kiemeli a 27 éves ifjú első fellépését a főrendi házban, a mikor szavainak hatása alatt nemcsak közéletünk akkori kitűnőségei, de maga az elnöklő nádor is s a fölléptén lelkesülő közönség szinte pártkülönbség nélkül azonnal kedvencükké fogadták s véleményének nagy súlyt tulajdonítottak.... A nála jó 25 évvel idősebb Széchenyi annyira el volt általa ragadtatva, hogy a haza szomorú jövője iránt aggódó lelke az ifjú láttára és hallatára azonnal felderült »Nem, nem — így fakadt ki örömében — az a haza el nem veszhet, melynek ilyen fiai vannak!« Különben nyomtatásban megjelent beszédei között egy igen nevezetes hézag van, melyet gyorsírók hiánya miatt nem is lehetett szószerinti szövegében az utókor számára megmenteni. — Ez ama váratlan diadala, melyet Pestm.gye gyüléstermében — az 1847—48-ki országgyűlésre szóló utasítások készítésekor — aratott. Magával ragadta közönségét s a különben más eszmékért rajongó rendek leendő követjeinek a centralisatió s felelős minisztérium sürgetését tették kötelességükké, minek a megye jegyzőkönyve megőrzi nyomait. Csak másnap szedkőztek össze Kossuth és barátai, a municipalisták s tőlök telhetőleg gyengítették meg az erőteljes, de szerintök idő előtti határozatot, mely aztán, az akkor készülő országos ellenzéki programmba is, csak amúgy mellékesen, mintegy a békesség kedveért vétetett fel. S a negyvenes évek egykor ünnepelt ifjú szónokot, — húsz év múlva, csakis a kiegyenlítési időszak nagy szónoka multa felül. Azzal a dicső táblabiróvilág történelme, ezzel a magyar parlament legfényesebb kezdő korszaka kérkedik, mint örökéltű mintáival. S mégis, ha összegyűjtött beszédeinek ma másik kötetéhez fordulunk — akadémiai beszédeihez — itt találjuk fel csak a mi igaz Eötvösünket, ki egész szívé t-lelkét, a maga nagyságában, a maga tisztaságában, tárja fel előttünk. Amott láthatólag igyekszik meggyőző,