Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-02-06 / 6. szám
Tehát legyen igaz, a mi igaz. Igaz és tény pedig az, hogy e dallam szerzője senki más, mint Haskler Leo János, korának legnagyobb orgonaművésze, szül. Nürnbergben, 1564 körül mint Hassler Izsák zenész fia, ki kiképzését Velencében Giovanni Gabrieli által nyeré. A veleneei iskolából került tehát ama lágy hangnemű, kellemes ének,?.-ott kell eredetét keresni. Élőször találták ezen énekgyüjteményben : »Lustgarten neuer Teutscher Gesáng, Palleti, Galliarden und Intraden mit vier, fiinf sechs und 8 Stimmen. Nürnberg bei Paul Kaufmann iőoi.« Csak művész lehetett ezen öthangú éneknek szerzője. Felvették az egyházi énekek közé 1611-ben. Demantius Threnodie-jében a szövege Knoll szép éneke : »Herzlich thut mich verlangen® (Szívem szerint kívánom). Említendő még a: »OHaupt voll Blut und Wunden« ugyanazon dallamra. Eredetileg a jóniai egyházi hangnemben volt írva, de később Hobáus a phrygiaiba tette át. »Honnan vette a ref. egyház ?« arra is adhatok feleletet, t. i. nemcsak egy szép énekünk ment át a reform, egyházba, péld. Luther »Mi atyánk «-ja náluk is kedvelt ének. Vegyen csak schweizi ref. énekeskönyvet kezébe, ott több ismerősre találhat. Miután a theol. akad. ének tanító úr a fenntebbiek által megcáfolhatni vélte azon állításomat, rrely szerint Gerhard idézett énekének dallamát magyar eredetűnek mondtam, legyen szabad e helyt azon okokat elősorolnom, melyeknél togva a fenntebbi rám olvasott és jól Írja — a theol. akad. énektanító úr — »minden evangelikus lelkész által elismert« adatokkal szemben is fenntartom előbb nyilvánított nézetemet. Állításom kiindulási pontját azon tény képezi, mely szerint Lányi Illésnek (1590—1617) »Bár szivem szomorkodik« című éneke csakis azon dallammal szállt reánk, mely a Chován-féle chorálkönyvben 348-ik szám alatt s a Szügyi-féle mntatványban a »kezdő ének« cím alatt található. Ezen élő hagyomány magában véve is egy semmikép sem ignorálható titok, ha bár nem is döntő bizonyítékot képez a kérdéses dallam magyar eredete mellett. De meg van annak a maga okmányszerű alapja is. Ugyanis ezen dallam nemcsak a most élő nemzedék ajkán található, hanem ug) ancsak Lányi énekszövegének dallamaként megjelent az a Skultéty chorálkönyvében, mely 1798-ben Brünnben adatott ki! Ez utóbbi előszavában azt mondja, hogy a dallamok feltevésénél nem járt el önkényesen, hanem a régibb partitúrákat, nevezetesen Tarnóczy Györgynek kótázott kancionálját használta forrásul. Tarnóczy Györgynek ezen kótázott kancionálja legelőször 1636-ban Lőcsén a Brevver-féle nyomdából került ki, 400 énekkel. Ezen énekeket Haan Lajos a maga monographiájában névszerint elősorolja, s azok közt említi a Lányi kérdéses énekét is. Ha tehát áll az, a mit Skultéty mond, hogy dallamait az általa nevezett partitúrákból vette át, akkor kritikailag is igazolt ténynek tekinthetjük, hogy a kérdéses dallamot, a Lányi ének szövegével kapcsolatban Tarnóczy György (1591 — 1637) ir i ár ismerte. Nem valószínű, hogy Tarnóczy és Lányi énekeit nem azon dallamok szerint vette volna fel a maga énekes könyvébe, melyekre azok maga Lányi által szereztettek s melyek szerint azok eredetileg énekeltettek. — Hisz egy éneknek dallamát, mely a nép szájára kelt s annak vérébe ment át, nem lehet egy-két év alatt megváltoztatni. Hogy pedig Lányi énekei már Tarnóczy kancionáljának megjelenése (1636) előtt általánosan énekeltettek, az kiviláglik Pribisi Dánielnek 1634-ben Lőcsén második ízben kiadott (csehnyelvű) katekismusából, melyet gr. Tököly István feleségének szül. Turzó Katarinának ajánlott s melynek harmadik része Lányi Illés »régibb és ujabb« énekeit tartalmazza. Tehát 1634-ben Lányi Illés énekei már mint általánosan ismeretesek s közhasználatban levők szerepeltek. A mi a theol. akad. énektanító úr azon megjegyzését illeti, hogy »különbség teendő a költő és zeneszerző között, és hogy »Gerhardot, mint zeneszerzőt sehol sem ismerik*, erre Göthének szavaival felelek : »nur nicht lesen, immer singen: und ein jedes Wort ist deinU Egyházi énekeknél a szöveget a daltól nem lehet oly mereven elválasztani egymástól, mint a tollat tartójától. Szerves egészet képeznek azok. A ki egyházi éneket teremt (és nem kalapál a rímkovácsok módjára) annak lelke zengő húrjait kell megszólaltatnia és ezekhez a hangokhoz kell keresnie a szavakat, hogy az azokban nyilvánuló érzelemnek, vagy eszmének az értelemre nézve Ís felfogható kifejezést adjon. Hogy honnan veszi azokat a hangokat ? az csak genealógiai tekintetből bírhat érdekkel, a szellemi tehetékek öröklésének analógiája szerint. De ha sikerült ama hangokat oly tartalommal ellátnia és oly formához kötnie, mely mellett azok az egyház közkincsévé, s az evangyeliomt szellem örökérvényű kijelentésévé váltak, akkor az illető ének úgy, a mint azt szerezte, dallamostól és szövegestül, az ő műve és alkotása. Midőn én a kérdéses dallamot Gerhardttal szemben Lányinak tulajdonítottam, ezzel csak annyit mondtam, hogy ő ezen dallamot Gerhardt előtt egy félszázaddal már egyházi énekké alakítá, következőleg nem mi importáltuk azt külföldről, hanem a németek vették azt át tőlünk. Ezzel Gerhardt énekének sem eredetiségét, sem művészi becsét, sem egyháztörténelmi nagy jelentőségét nem vontam kétségbe, csak is az egy és ugyanazon evangyéliom szerint reformált keresztyénség ezen hymnologiai termékei közt létező rokonsági fokozatot, illetőleg azok genealógiáját mutattam ki. Igaz, hogy a sok tudós által barbárnak tartott »magyar föld« kunyhói s váromladékai nem versenyezhetnek a »velencei* dógék palotájával: de ez nem ok arra, hogy a velencei iskolából került volna ki ezen »lágy hangnemű, kellemes ének«, s ott kelljen keresnünk annak bölcsőjét. S habár némelyek nagyon »sajátságos«-nak is tartják, de nincs kizárva a lehetőségek sorából azon kombinatió, mely szerint a germán szellemnek más népek szellemével a reformatio útján történt lényegbeli egyesülése által a lét oly magas fokára emelkedett német protestantizmus ereiben, alkalmasint egy kis magyar vér is folyik és nemesítő tényezőként közreműködik. Persze az a merseburgi história (nem a cíatát, hanem az almaját értem, mely alatt a legenda és a tiszt, akad. énektanító úr hite szerint G. ezen énekét »aggódó nejének vigasztalására* irta, a mely tanuja lett volna a merseburgi herceg követei érkezésének !), nem nagyon alkalmatos láncszemnek a magyar-német szellemi atyafiság rokonsági szálainak kimutatására egy közös dallam genealógiájának kérdésében. Ámde egyrészt ama históriát, melyről felteszi, hogy minden evangelikus lelkész ismeri (bár senki sem hiszi), maga a t. akad. énektanító úr cáfolja meg legjobban, midőn írja, hogy Gerhardt e gyönyörű éneke már 1653-ban megjelent, holott amaz általa említett »körülmények* vagy tizenöt esztendővel későbben állottak elő. Másrészt, miután egy kissé »lapozgattam az egyházi ének történelmében,* arra a meggyőződésre jutottam, hogy Gerhardt ezen énekét nem
