Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-12-25 / 52. szám

ösztöne. Az egyik ezreket tesz le a jó tékony intézetek alaptőkéjéül, a másik, a szegényebb, fillérével, vagy arcának verejtékével járul az építéshez, a harmadik egy darabka fekete kenyér nyújtásával enyhíti nyomorult embertársának gyötrő kínait. És vájjon mikor éri el tetőpontját ez az emberekhez való jó akarat ? ? Ki volna képes az időpontot és határt megjelölni ? Senki 1 Es nincs is reá szükség. Annyi tény, hogy minden esztendőben | a karácsonyi ünnep az, a mikor hymnusunk szövegének utolsó része leghatalmasabban működik a keresztyének lelkében, szívében, s az emberbaráti szeretet a maga áMott gyümölcseit leggazdagabb mértékkel osztja szét a szegények, a megszorultak között. Oh ne, ne hagyjuk ezen a megható jeleneten áttörni a hideg önzés, a szívtelen fukarság, a kapzsi nyerészkedés sötét vonásait! hadd ragyogjon tisztán, fényesen előttünk a jótékonyság, a szeretet és testvériség oltára, melyet megszentel s gyógyító balzsam illattal füstölögtet az emberekhez való jó akarat. Csak tovább, tovább Isten dicsőítésében, a lelki békesség keresésében és az emberek iránti jó akarat tettleges kimutatásában! Ne botránkoztasson meg minket a kétkedő hitet- , lenség, ne némítsák el ajkunkon a dicsérő zsolozsmát az anyag-imádók gunyoros megj egyzései, ne zavarják fel közöttünk az egyetértést az Isten békességéhez való közeledés különböző útai és módjai, ne verjen le, még csak meg se lankaszszon bennünket a szeretet tényeinek gyakorlataban a némelyek részéről tapasztalt hideg számítás, a pénznek, a vagyonnak éktelen szeretete; hanem dícsőitjük, magasztaljuk mindenkoron az Urat, építsük tovább az Isten békességének s az egymás közötti egyetértésnek szentséges templomát, áldozzunk az Istentől reánk bízott talentumokból a közügy és jótékonyság oltárain, mert örök időkre szól karácsonyi hymnusunk szövege : »Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, békesség a földön és az emberekhez jó akarat.« Sütő Kálmán, bereg-somi lelkipásztor. A katholicizmus érdekében. Ily cím alatt még nem írtam soha. Most sem tenném, de a pápa jubileumának folyamatban levő ünneplése oly fontos esemény, hogy azt a protestáns ember sem mellőzheti hallgatással. Nem azért, mintha magát ezen ünneplést kifogásolni akarná, nem ! [ Hiszen a pápaság, ha kezdetét Kis Pipin idejére is tesszük csak, majdnem tizenkét száz éves, és ily ősrégi intézmény már koránál fogra tiszteletreméltó, mert bizony- , ságot tesz arról, hogy ereje volt az idő viharainak ellentállani. Ezt pedig a pápaság legfényesebben, legnagyszerűbben bizonyította be. De maga XIII. Leo oly kiváló fejedelme a kath egyháznak, milyen már régen nem ült az apostoli széken. Erélyessége e^inte magát a szent kollégiumot is eltöltötte félelemmel, és még emlékezhetünk azon rémületre, me'y a szent kollégium tagjait elfogta, midőn 1879-ben a pápa a szentek naptárából egyszerre egy egész száz apró szent neveit kitörülte, hogy egy pár hétköznapnak is jusson joga a vatikáni életben. Azóta pedig az ernyedetlen és lángelmű munkásságnak majdnem utólérhetlen példányképe. Az egyháznak sok helyen már hanyatlóban levő tekintélyét helyre állította ; ingadozó pozíciókat megszilárdított, és melyek el voltak veszve, akár a szívekben, akár az államokban, azokat visszahódította. Jelenleg akármely országban ha egyházi vagy iskolai kérdés merül fel, az államhatalom számba veszi a szent szék befolyását. Mind ezt a katholicizmus XIII. Leo pápának köszönheti. Sőt még többet. Pár év előtt a kathol. klérus befolyása a legtöbb országban az állami és társadalmi élet szabadirányú tevékenysége által háttérbe volt szorítva. A clerus várakozó, óvakodó állást foglalt el s ha cselekedett is, ezt többnyire leplezve tette. XIII. Leo pápasága óta bámulatos változás ment végbe a kath. papság kebelében. A világtól mindig bámult ősrégi katholikus, Vll-ik Gergelyféle fegyelem minden ponton megújult, megszilárdult. Ma a tulajdonképéni kath. egyház — a clerus — sorakozva, vállvetve, bátran és ingadozás nélkül lép fel a közélet minden terén. Nem alázatos többé, hanem parancsoló ; nem kér, hanem úri hangon követel. Mind ez XIII. Leo pápa műve. Minden kétségen felül bizonyos, hogy XIII. Leo pápának a kath. egyház körül szerzett érdemei oly nagyok, miszerint jubileumának legfényesebb megünneplése sem homályosíthatja el azokat. Nem, mi protestánsok maga ezen ünneplés ellen semmi ellenvetést nem tehetünk. Van azonban néhány észrevételünk egynémely nyilatkozatra, mely a pápai jubileum alkalmával tétetett és azon követelő, lehet mondani, támadó állásra, melyet a clerus most ugy szólván avancirozva elfoglal. Mindenekelőtt feltűnt, hogy a pápa zsámolya elé vitt üdvözlésekben kiváló súlylyal kifejezés adatott azon óhajnak és kívánalomnak, hogy a pápa világi hatalma vissza állítassék. Arra, ki a kath. egyház theokraciai rendszerének fejlődési történetét ismeri, emez óhaj és kívánalom oly hatást gyokorolt, mintha a pápaság a 9-ik században nyilvánuló törekvéseinek zajától volna körülvéve. A pseüdo-izidori decretalék, ezen a világtörténelem legnagyobb és legmerészebb annachronismusának alapján legerélyesebben sietett a theokraciai rendszer megvalósításának célja felé. Emelt hanggal hirdettetett, hogy az egyház fejének minden világi fejedelem hatalmától függetlennek kell lenni. A pápa a látható világnak legfőbb ura. Péter apóstól székhelye Isten parancsára a hasznosság céljából Antiochiából Rómába tétetett át. Constantin császár meg uralkodói hatalmát Rómában a római püspökre ruházta. Mind ezen bátor állításokat a Kis Pipintői nyert exarchátus segítette elő, és az akkori korszellem jogosaknak ismerte el. Hozzátesszük, miszerint mindez akkor ugy volt jól. Ha a katholicizmus valaha valamely korszakot teljesen magáénak vallhatott, kétségkívül a középkort vallhatta ilyennek. Ma azonban más világot élünk. Ha akkor az apostoli székhely Antiochiából Isten parancsára tétetett át Rómába, úgy ma mint jó keresztyéneknek nincs okunk kételkedni abban, hogy Victor Emánuel Turinból székhelyét Rómába szintén Isten parancsára tette át, mert Isten akarata nélkül hajszál sem hull le fejünkről. Ezen tant az egyház hirdeti; e tanba legelsőbb az egyháznak kell belenyugodnia. De meg mit nyerne a pápa egy kis talajjal, melyen tán egy kis füge, rizs és brigatidagénál egyébb nem terem és mely miatt ő szentsége a hatalmasságokkal kellemetlen összeütközésbe jöhetne ?! A. mai kormányok sokkal magasabb polcra emelték a pápaság tekintélyét, mint az a kis, most elveszett földi birtok tette. Hitfelekezeti különbség nélkül elismerik a pápát mint az egész földön elterjedett katholikus hívek