Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-12-25 / 52. szám

Karácsony. »Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, és e földön békesség és az emberekhez jó akarat.« (Luk. II. r. 14. vers.) Utolérhetetlen;szövege egy igazán királyi hymnusnak, mely legelőször égi karok által lett megzenésítve, s ettől fogva milliók szerint számítandó keresztyének ajkairól hangzik szét, különösen a isteni szeretet megtestesülésének emlékezetére szentelt karácsonyi ünnepek alatt. Szöveg és dallam — habár ez utóbbi változatoknak essék is alá — örök időkre Íratott; míg Krisztus neve a világtörténetből ki nem töröltetik, évről-évre megújul az emberek között. Oh az az első szent éj, a maga bűbájos varázsával és csodás eseményeivel! Fent, a keleti zenith magaslatán — körül-ragyogva csillag udvarától — trónol az éjszaka szelíd királynéja: a hold, mélabús színezettel vonva be az alantas láthatárt. A földön titokzatos csendesség nyugalma tartja lekötve az élőlényeket és öntudat nélküli tárgyakat egyaránt. Betlehem kies határában a pihenő nyájak körül pásztorok vigyáznak; a félig álom, félig ébrenlét szenderét csak a vezérkolompnak időközökben felhangzó egyes csöngése szakítja félbe, olykor az őrködök halk beszélgetése száll tova az illatos szellő szárnyain. Az egyszerű pásztornép a megszokottság közönyösségével észrevenni sem látszik a idylli képet, s annak fenséges keretét, nem érzi hatását, nem talál gyönyörűséget, nemes élvezetet a természet által oly pazarul eléje tárt szépségek és áldás-teljes jelenetekben. De Íme, az érzéketlenség, az egyhangúság közepett egyszerre csak angyal jön hozzájuk, »és az Urnák dicsősége koriilvevé őket,« majd »hirtelen jelenék az angyallal mennyei seregeknek sokaságok, kik az Istent dicsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos menynyekben Istennek és e földön békesség és az emberekhez jóakarat!« És ma —- ezen rendkívüli és feledhetlen jelenség után kevés hiján 2000 évvel — dél, kelet, észak és napenyészet visszhangoztatja a legelső karácsonyi éj ezen páratlanul felséges tartalmú dicsénekét. A szalmafedelű alacsony pórkunyhók úgy, mint a fényárban úszó nagyúri paloták, a vakító pompával berendezett, tömjénfüsttel telített monumentális dómok, és az egyszerűségÖkben is felemelő, fából épiilt imaházak falain áttör a megváltás, az idvesség első megjelenése fölött érzett szent öröm nyilvánulása, utcák és térségek, udvarok és magános szobák mintegy varázsütésre önkénytelenül is a nagy és jó Isten dicsőségének szent helyeivé változnak át. A legfelségesebb hymnus szövegének első része tehát — a látszat után Ítélve — átment, átszármazott az emberek lelkületébe, egy ellenálhatlan erőnek engedve, nyilvánvalóvá is lett. Álljunk meg itt és ne akarjunk behatolni a vesék és szívek megoszlásáig 1 Vegyük ma az emberek mindenikét olyannak, mint a minőnek lenniok kell, s a mint magukat mutatni igyekszenek. Ne, oh ne lebbentsük fel a fátyolt ezen külsőleg oly elragadó, az ember nemesebb valójához annyira illő jelenségről! Hiszen az csak zavarná, sőt megsemmisítené a karácsonyi szent öröm óí-szhangzatát, ha észrevenni kényteleníttetnénk, miszerint egy némelyeknél nem a szív teljességéből szól a száj és ha ottan-ottan más érzelmekre is bukkannánk, mint a milyenekkel különösen ma embertestvéreinket bírni szeretjük és óhajtjuk. »E fö'dön békesség.® Van-e? Van. Nem értem a nemzetek között ez idő szerint — a minél ijesztőbb és gyilkosabb fegyverkezéssel kierőszakolt — állítólagos békét. Ennél egyrészről az egyesek hiúsága, a zsarnoki hatalom-vágy, mely minduntalan terjeszkedni akar, más részről a létért való küzdelem néznek egymással farkasszemet, féltékeny kémkedéssel kisérve az ellenfél legaprólékosabb mozdulatait is, lesve, várva az óvtalanság pillanatát, melyben a halálos mérkőzést — a győzelem reményével — megkezdhessék. Óh ez nem azon békesség, melyet Krisztus, az emberiség megváltója hozott e földre, melyet karácsonyi hymnusunk második része zeng ! Minthogy pedig én ennek szívet nemesítő, lelket felmagasztaló hatása alatt egyáltalában eltekinteni akarok minden emberi gyarlóság és ennek kinövései által okozott események felett, e második résznél már a külsőt hagyom figyelmen kívül, és a belsőt, vagyis a lelki életet törekedném oly világításba állítani, honnan azon békesség sugározna felénk, melyről karácsonyi dicsénekünk emlékezik. »Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom én nektek, mint a világ adja. Ne háborodjék meg a ti szívetek és ne féljen.« (János XIV. r. 27. vers.) Ezt mondja nekünk gyarló embereknek az Isten fia. És Jézus ezen békessége beköltözik és magának szállást vesz az egyesek szívében, ha az evangyéliumi hit és az ezen alapuló erkölcsi elvek az eredeti bűn felett győzedelmeskedvén, a netalán elkövetett törvényszegés és a rosz cselekedetek miatt háborgó lelkiismeretet elvezetik az Isten igéjének élő vizeihez, melyekből a kegyelem, a bűnbocsánat bátorítólag felüdítő cseppjeivel táplálkozhatik a bűntudat terhe alatt megfáradott lélek. Hogy ez így van, ki vonná kétségbe ? Mert hiszen a valóság lényegét egyáltalán nem érintheti az, hogy némelyek földi közbenjárók, fárasztó szertartások s költséges zaránclokolás útján keresik, s saját maguk szerint meg is találják a lelki békességet, mások pedig egyedül a bibliai hit alapjára helye/kedve, mely szerint »nincsen senkiben másban idvesség, nem is adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene megtartatnunk*, mint »a Jézus Krisztus neve.« (Csel. VI. r. 12. és 10. v.) — személyesen közelítik meg a békesség, az üdv forrását, s pusztán csak a lélek és szív tisztaságára s a cselekedetek erényes voltára fektetvén a fősúlyt, reájok nézve az ezen kútfőhöz vezető út, az Isten beszédének hallgatása és követése, továbbá a kegyelmi eszközök tiszteletben tartása, párosultan a bűnbánat és megtérés igaz érzelmeivel. Azonban mind eme dolgok, avagy hitbeli meggyőződés, kinek-kinek lelkiszükséglete és egyéni felfogása szerint alakulván, épenséggel semmit sem változtatnak azon a tényén, hogy a bűnös ember az Istennel, az önmagával való kibékülés útjára léphet és azt meg is találhatja, csak akarnia kell igazán. »Es az emberekhez jó akarat.« Nagy lelki örömmel ismerem be, és teszek vallomást arról, hogy korunk ezen a téren valósággal bámulatot keltő jeleket szolgáltat; minden áradozó szó-beszécl helyett — mint a megvalósulás bizonyság tételére — elég legyen odi mutatnom a szeretet és jótékonyság azon intézeteire, egyleteire, melyek mindannyian a felebaráti egyiivétartozandóság, a testvériség templomai gyanánt állanak fent a társadalomban, melyekben a baj és nyomor, a testi és lelki fogyatkozások, oly gyöngéd, oly szereteteljes bánásmódban részesülnek, hogy ezt látva, vagy csak rája is gondolva, lelkünk isteni voltának tudatára ébred s lángra gyul benne a jóltevés, az adakozás, a segélyezés nemes