Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-30 / 5. szám

áll a prot. egyleti theologia embereitől, kik a tübingai Baur-féle kritika befolyása alatt állanak • s a prot. szabad ság elveit egyoldalúlag hangsúlyozzák. A »Theolog. Studien und Kritíken« és a Beyschlag-féle Blatter-ekben pedig lényegesen járul e párt az ujabb theologiai fogalmak és nézetek tisztázásához, s az általa szóval és Írásban tanúsított türelem a keresztyén gondolatok különböző egyéni átalakítása, név szerint a szabadelvű theologia s az ó-katholicismus iránt valóban dicséretre és követésre méltó. Sokat tanulhatnak tőle az »ó« és »uj« orthodoxia körei, a hitvallásszerű hagyományos theologia emberei az evangy. protestantísmus igazi felfogása tekinteteben 1 (Folyt, köv.) Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. Egy szennyes vád. Becstelenséggel vádol egy magát első rangúnak tartó pápista lap — a »Religio.« Hogy mi mindenfélét reánk fognak katholikus atyánkfiai, az elég ismeretes dolog; de a míg a vád vagy gyanú csak úgy általánosságban mozog, arra nem érzi magát mindjárt késztetve a magára valamit tartó protestáns önérzet replikázni vagy cáfolatokba bocsátkozni s így sokat megvetéssel és hallgatással mellőzünk ; de a hol konkrét vádról van szó, ott épen ezen önérzetünk tiltja a hallgatást s parancsolja, hogy a vádnak szemébe nézzünk. A vád mindkettőnket, reform, és evangélikusokat egyaránt illet, tulajdonképen egy-egy ref. és ev. lelkész testvérünket. A vádló elég óvatos — a maga nevén nevezve gyáva — hogy egy + jegye alatt elbújjon a nyilvánosság előls a mellé, hogy szerepe annál könnyebb legyen, helyet és személyeket, egyszerűen elhallgat. Talán kíméletből ? Az ilyen kim él étből nem kérünk. A fenntmondott lap jan. 15-iki száma zsidó megkeresztelés cím alatt a következőket írja. »Egy fiatal zsidó, királyi hivatalnok, keresztyén akart lenni s az is lett, a mit azon körülmények miatt is felemlít, a melyek útján a gondviselés a kath. egyházba vitte. A körülmények pedig ezek voltak. Egy ízben idegen városban viselvén hivatalt, a zsinagógába ment, a hol midőn őt észrevették, mindjárt követelték tőle a hitközségi adót. Erre megbosszankodván és feleitől amúgy is idegenkedvén, elhatározta, hogy keresztyénné lesz s miután hazafias érzelmű volt s a kálvinisták előszeretettel magyar vallásúaknak mondják magukat, Írásban fordult egy nagy város kálvinista lelkészéhez, kérve a keresztséget. A gyors felelet úgy szólt, hogy rögtön megkeresztelkedhetik, azonban tudja meg, hogy azon órától fogva, melyben megkeresztelkedik, tartozik a hitközségi adót fizetni 1 Megint fizetés, mielőtt hitről csak szót is mondottak volna ! Most ágost. ev. lelkészhez fordult. Hasonló válasz érkezik 1 Látva ekkép, hogy a hit csak alárendelt szerepet játszik, gondolta, utolsó próbát teszek a katholikusoknál. Városunkba áthelyeztetvén, személyesen tisztelgett a plebánusnál, egy egyenes lelkű nyilt szívű dignitáriusnál. Ennek ez volt a felelete: »Hja öcsém! ez nem megy oly könnyen, mintha az ember csak kabátot váltana. Előbb sokat kell tanulnia és kezességet nyújtania, hogy a kath. hit szerint élni is akarU Evvel megnyerte szívét, miután látta, hogy itt első helyre teszik azt, a mit lelke keresett.« . . Már most kérdjük, hogy általában hiheti-e ezt józan gondolkodású ember — hihetjük-e ezt mi protestánsok ? Vagy a R-ót csak együgyü emberek számára szerkesztik? De ha így ís, minek szemel ki a tisztelt újság épen reform, és ev. papokat céltáblául, terjesztvén felölök oly dolgokat, a mikre tán még a saját közönsége is megcsóválja a fejét? 1 Avagy nem tévedt-e e történet irója s nem cserélte e fel a fogalmakat, reformátust és evangélikust mondván kath. helyett és megfordítva? Sajnos, hogy se a hely, hol, se a személyek, a kikkel történt, megnevezve nincsenek, de még — a mint mondók — a közlemény irója sem 1 A legegyszerűbb lenne persze, a szerkesztőt felszólítani, nevezze meg a cikk íróját s ezt ismét arra, hogy szolgáljon positiv adatokkal: de ha az első meg is történhetnék, az utóbbinak lehetőségében kételkedünk. Pedig ha tény — hadd tudnók meg az igazságot a maga valójában ! Ezt azonban arról a részről hiába keresnők. Igaz, hogy mi nem rendelkezünk oly alapok felett, a melyekből a hozzánk tért prozelitákat megvásárolhatnók, sem azoknak semmiféle anyagi előnyöket nem nyújthatunk ; de hogy az egyházi terhek viselését tegye feltételül a beléphetésre — ezt a két felekezet egy lelkészéről is —- ha még oly sötét színben látszik is a való — feltételezni nem tudjuk ! Ám ha mégis úgy volna, kárhoztatásunkat legkevésbbé se tudnók palástolni, mint olyan szolgák felett, a kik hivatalukra éretlenek — méltatlanok. . . — Azért, ha tud e dologról, a mint hogy kell tudnia, az a bizonyos reform, és ev. lelkésztárs: hozza nyilvánosságra — hogy történt ? S mondják szemébe a gyáva tollvitéznek, a mit mi sejtünk : hogy koholt rágalom és ocsmány hazugság az egész 1 Farkas Gejza, ev. pap. Jézus imája és nem „Űri ima." (Válasz a szerkesztői megjegyzésre.) Mikor én az »Úri ima« elnevezésnek létjogosultságát a fenntebbi cím alatt közlött cikkemben tagadtam s mind nyelvtanilag, mind exegeticailag helytelennek nyilvánítottam, azt gondoltam, hogy a felhozott érvek és példák erre nézve elegendők lesznek. Nagytiszteletű szerkesztő úr azonban, bár végül a helytelenített elnevezésre nézve szintén kimondja, hogy annál az általam ajánlottat hangzatosabbnak s talán helyesebbnek tartja: mégis a cikk alá tett szerkesztői megjegyzésben felhozott érveimet megcáfolni s az sUri ima« elnevezésnek mind nyelvtani, mind exegeticai helyességét bebizonyítani igyekszik. Igaz ugyan, hogy a cikk megírásakor csak azon cél lebegett szemem előtt, hogy a nemcsak hangzatosabb, de minden tekintetben helyesebb Jézus imája elnevezés vétessék használatba; és ezt nagy tiszteletű szerkesztő úr is helyesli, de csak akkor, miután már előbb kijelentette, hogy indítványomat meg nem állható érvekkel támogattam. Pedig én most, a szerkesztői megjegyzés elolvasása után is azon meggyőződésben vagyok, hogy érveim helyesek. IO*