Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-11-20 / 47. szám

sen épen a szív határtalan hálaérzete; hogy, midőn a valót, úgy a mint lelkem előtt lebeg, híven rajzolni nem tudnám, a túláradó érzelemtől kölcsönzött kiszínezett vonásokkal próbáljam pótolni az én tehetségem hiányát. Nem, hiszen semmi sem volna méltatlanabb a te emlékedhez és jellemedhez. Nem, nem akarom, nem szabad felejtenem, hogy kicsinységemben is méltatál vala arra, hogy olykor, egy-egy rövid percre feltárd előttem legbelső egyéni érzelemvilágod rejtekét, melyből nyíltan kiolvashatám, hogy, mivel nem egyszer találkoztál, a hálátlanság sem érinté gyöngéd lelkedet oly kellemetlenül, mint a, bár sokaktól megérdemelt, hálaérzet szavakban áradozó nyilvánítása; biztosramegismerhetém, hogy a félreértés és gyanúsítás, mi életed néhány évét keseríté, nem volt oly visszatetsző és sértő nemes érzelmeid előtt, mint az émelyítő hízelgés, mely idegen, költött vagy akár csak túlzott érdemekkel akart volna ékesíteni. — Nem, üdvözült, nem; hálatelt ajkamról hamvad ne sértse hízelgő beszéd; óh tekints rám egeidből, ihlesd lelkemet, jelenj meg előttem serény, faláldozásteljes munkásságodnak nemes, méltóságteljes, de egyszerű szerény alakjában, mely mit sem került annyira, mint a zajt, tüntetést és piacot! Ah, érzem, látom, szent döbbenéssel félve ismerem fel szellemujjaid intését, mely szemeimet az igazság ama tiszta kútforrása felé irányítja, melynek üde, tiszta vizével táplálkozék a te lelked, melynek üde, tiszta vizével oly gyakran enyhitéd az igazság, az Isten után óhajtozó lelkek szomját. Követem ezen ujjmutatást, bizalommal nyújtom ki kezem ezen erőforrás, a szent könyv felé. Ennek lapjairól lassanként kidomborodik és meg elevenedik lelkem előtt ama nagy apostol képe, kinek rokon lelkébe te oly kiváló előszeretettel, oly mélyen hatoltál be, kinek magasan járó, avatlan szemek előtt gyakran felhőkbe vesző gondolatait oly megragadó világossággal tolmácsolád. Látom őt, amint vágyó és aggódó szemekkel tekint a messze távolból az ő kedves, diszes korinthusi gyülekezete felé, melyről méltán mondhatá: ,az én szerelmes fiaim vagytok, mert én szültelek titeket az evangélium által az ő szerelmes fiai felé, kik közül a távollét alig négy éve alatt igen sokan megfeledkezének róla, még többen az ő evangéliumáról, hogy támadna közöttük meghasonlás és versengés, nem az evangelium követése körűi, melynek Pál és Apollós egyformán szolgái valának, hanem a hirdetők személyének kissebítése vagy magasztalása lelett. Es ime hallom az apostol intő szavát az ő szerelmes fiaihoz; hallom, hallom a te szavadat én hozzám és a te szeretett egyházodhoz : >Senki ne dicsekedjék emberekkel, mert mindenek tieitek.. .. Kicsoda azért Pál és kicsoda Apollos, hanem szolgák, a kik által hittetek, és pedig mindenik úgy szolgál, a mint az Úr adta neki. Én plántáltam, Apollos öntöz, de a növekedést Isten adja. Mert Isten munkatársai vagyunk; ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Én az Istentől nekem adott kegyelem mértéke szerint, mint bölcs építőmester fundamentumot vetettem, más épít rá. Hogyha valaki épít e fundamentumra aranyat, ezüstöt, drágakövet, avagy fát, szénát és szalmát; kinek-kinek építése nyilvánvalóvá lesz, és hogy a munka minemű, a tűzpróba mutatja meg.... A mi egyébiránt azt illeti, rólam úgy Ítéljetek, mint Krisztusnak szolgája, Isten titkainak sáfára felől. A sáfárban pedig az kívántatik meg, hogy mindenben hivnek találtassák. Engem pedig semmiben sem vádol lelkiismeretem/ Istennek munkatársa voltam : Isten szántóföldjén plántáltam, Isten épületénél a továbbépítésre alapot vetettem. Nem egyedül ; öntöző és építő társaim valának. Minemű munkát végeztünk, a tűzpróba mutatja meg; ha növekedés volt, Isten adta. Én igyekeztem hü sáfár lenni, és semmiben sem vádol az én lelkiismeretem. íme az ő vallomása, íme, ha szabad emberileg szólnom, az ő dicsekvése. S ki az közöttünk, a ki kétségbe vonná, hogy ezen vallomás igaz, ezen dicsekvés méltán megilleti? Nem most, midőn már ő maga egy fensőbb szellemi légkör lakója, s mi magunk is az idő és távollét hatására a földi indulatok elhomályosító gőzétől megtisztult szemekkel tekintünk felé; — nem most, de akkor, a küzdelmek hevében, midőn a nagy küzdelmekkel elválhatatlanul együtt járó ellentétek csaknem természeti szükségességgel verék fel az emberi szenvedélyek porát: kicsoda merészkedett volna kétségbe vonni, hogy ő szép, de sokoldalú és terhes munkával járó hivatását odaadó gonddal, kitartó szorgalommal híven tölté be ? O maga mondta volt egyházunk és hazánk halhatatlan emlékű nagy fia, néhai gr. Mikó felett tartott beszédében : ^ A legkissebb jármű kormányzása is igényel — ha egyebet nem — folytonos figyelmet, hát még olyan nagy hajóé, minő erdélyi ref. egyházkerületünk ? s kivált ha annyi ellenkező szelektől zajlanak a vizek, mint azok, a melyeken vajha már áteveztünk volna!4

Nem méltán alkalmazhatjuk ezen szavait saját emlékére is? 18 évig volt ezen nagy jármű kormányosa; van-e ennek oly kicsiny alkotó része, mely felett folyton éber figyelemmel ne őrködött volna ? volt-e a megtett útnak oly pontja, melyen a hajó futását vihartól, zátonytórfolytonos gonddal ne védelmezte volna ?