Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-11-13 / 46. szám

atyámfiai! Kívántam meglátogatni: hogy vannak ?« Ez volt a beköszöntés. Semmi különös ceremónia! Hisz mint jóbarát, mint lelkiatyjok léptem át házuk küszöbét. .. Azonnal leültetnek s beszélgetni kezdünk. Miről?. .. Bizony nem a szentháromságról, sem a váltság munkájáról .. . egyszerűen a családi viszonyokról, az időről, a termésről és így tovább. .. míg egyszerre csak az isteni gondviseléshez jutunk. . . s mi természetesebb, 4 minthogy e thémánál a lelkipásztornak adják át a szót. .. hisz oly szépen tud arról prédikálni a kathedrában 1 Aztán ott vannak a gyermekek !... Magunkhoz hívjuk, ölbe vesszük, mint a legnagyobb gyermekbarát, és kikérdezzük : melyik imádságot tudod már ? mondd el. Jól viseled-e magadat ? Bizony jó is légy. . . Fiát a nagyobbak . . . melyik iskolába járnak, járnak-e pontosan ? Van e könyvük ! Van-e zsoltár, imádságoskönyv, biblia a háznál ?.. . Rögtön előadják. Felnyitjuk . . . íme véletlenül — a Zsoltárok könyvéből egy szép hely : íme mely igen jó és mely gyönyörűséges dolog.« Sapienti sat. A ki mind erre csak mosolyogni tud és kicsinylőleg válaszolni: ahhoz nem szólok többet. Az olyan jobb ha otthon marad, és nem alázza meg magát azzal, hogy hívei szegényes hajlékának küszöbét átlépje .. . Jóságos Isten! De hova is lesz a »közbizalom« és a »papi tekintély*, ha a Krisztus szelid, szerény és alázatos szolgái egész az utolsó szegényig lealázzák magokat, s szóba állanak még a legelvetemültebb emberrel is 1 Ne tagadjuk, kedves szolgatársaim, a lelkipásztori látogatások útjában az a legnagyobb nehézség, hogy még a Krisztus szolgái közül sokan nem birnak alázatosság lelkével. Pedig meg vagyon Írva: »A ki magát megalázza, felmagasztaltatik*. Hogyan?... az a nemes, az az igazi lelkipásztori munka, az az igazi emberbaráti és keresztyéni jó cselekedet, a mit a lelkipásztori látogatások alkalmával végezünk: hogyan alázhatná az meg épen a hívek lelkiatyját, lelkipásztorát, lelkiorvosát! . .. Hát vájjon a testi betegek orvosának levon-e méltóságából valamit az, hogy az utolsó kunyhóba is el-el látogat ? Vagy a fővárosi magasrangú hölgyeket kevésbbé becsíilik-e azért, hogy palotáikból a szükséggel és Ínséggel küzdők szegényes hajlékaiba alászállanak ? Avagy a bűnösökkel evő és társalgó Krisztus példáját követni, nem volna-e még a mai korban is felemelő s az Úr szolgáihoz méltó foglalkozás ? 1. .. Gondolkozzunk kissé e felett! Hogy minő áldás háramlik a lelkipásztori látogatásokból az egyes hívekre, családokra, arról ez alkalommal nem is szólok. Csak annyit akarok megjegyezni, hogy ha — feltéve, de meg nem engedve — egyáltalában semmi haszna nem lenne is az illetőkre nézve, a kiket meglátogatunk, valaki mégis hasznát fogja venni s ez maga a híveit látogató lelkipásztor. Nem úgy értem, hogy egyenkint meg fogja ismerni nyájának juhait, hogy »betegek vagy egészségesek, kövérek vagy soványak-e?« Hanem igenis, megismeri azok anyagi és erkölcsi viszonyait, gondolkozását és lelki életét, bajait és nyomorúságait ... és prédikációjával nem fog többé a levegőben járni. Sem vágyaival nem fog elérhetetlen magasságra és távolságban csapongani, sem állásával és helyzetével, sem hivatala nehézségeivel és nyomorúságaival nem lesz annyira elégedetlen, ha egyszer saját szemeivel győződik meg az alacsonyabb sorsúak helyzetéről, küzdelmeiről, és mégis elégedettebb és Istenben bizó életökről. Igaz, hogy a lelkipásztori látogatás meglehetős nehézségekkel van összekötve. Legfőbb nehézség: a látogatás idejének eltalálása. Tavasztól késő őszig legnagyobbrészt kiint a szabadban, mezei munkával vannak híveink elfoglalva; télen meg maga a lelkipásztor van nagyobb mértékben hivalala által igénybe véve. S már épen ez egyik legfőbb oka annak, hogy a mi engem illet, idáig mindössze 241 családot látogathattam meg, vagyis hogy híveim egynegyed részénél még eddig nem végezhettem a lelkipásztori látogatást. Ugy tapasztaltam azonban, hogy leginkább az év november havában, különösen ennek második felében kedvező időjárás mellett a legcélszerűbben lehet végezni a lelkipásztori látogatást. De e tekintetben a viszonyok másutt mások lehetnek. Melyik volna hát a legalkalmasabb időszak ? . . . Azt csak úgy tudhatnók meg, ha igen tisztelt lelkésztársaim, különösen a kezdő (rendes) lelkészek közül minél többen vállalkoznának legalább kisérletképen — ez igazi lelkipásztori munkára. Az így nyert tapasztalatok egybevetése után könnyebben dönthetnénk aztán azon még mind eddig alaposan meg nem vitatott kérdés felett is, hogy egyáltalában szükséges-e, kivihető-e hazánkj ban is, és miképen a lelkipásztori látogatás ? Mert ámbár én részemről felette kívánatosnak és hazánk legtöbb gyülekezeteiben kétségkívül kivihetőnek is tartom a hívek lelkipásztori látogatását, mindazonáltal szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ezzel még nem mondtam ki e fontos tárgyban az utolsó szót. Mindaddig ugyanis, míg országszerte — legalább mindenik egyházmegyében egy-két lelkesebb szolgatársam — a maga részéről is meg nem kísérli a cura pastoralis ezen ágát; mindaddig, míg számosan nem lesznek, kik saját tapasztalataik s pedig több évi gyakorlat után indulva mondhatják ki e nagyfontosságú ügyben az igent vagy nem-et: mindaddig idő előttinek tartom akár egyetemesen kötelezővé tenni, akár kíméletlenül perhorreskálni a hívek lelkipásztori látogatását. Célom ezúttal csak az volt, hogy miután e kérdés szőnyegre került, ne is vétessék le onnan egyhamar, hanem nézzünk már egyszer szemébe komolyan. És pedig nem is annyira az irodalom, mint inkább a gyakorlati élet terén, mert e kérdést csakis ott lehet eldönteni. Sohase féljenek attól kedves szolgatársaim, ,hogy nemes és buzgó vállalkozásuknak káros következményei legyenek. Ha jót nem érnek vele: magoknak szégyenökre, gyiilekezetöknek kárára bizonyára nem válik. Csakhogy természetesen, mint más dologban, úgy ebben is múlhatatlanul szükséges egy kis pasztoralis prudentia, s a ki minden előkészület nélkül, meggondolatlanul vagy épen könnyelműen jár el e különben is szokatlan és ismeretlen dologban, az olyan bizonyára csak kompromittálni fogja e jobb sorsra méltó ügyet s nevetségessé teszi saját becses személyét is. S ha szinte találkoznának egyesek, kik önzetlen és buzgó munkálkodásunk felett csak mosolyogni és gúnyolodni tudnak: azért a Krisztus jó vitézének lankadni nem illik, nem szabad, hanem annál magasabbra kell tartania azt a zászlót, melyen ama szavak tündökölnek : »Nem szégyenlem a Krisztus evangyéliumát /« Sárkeresztúr. Lévay Lajos. ISKOLAÜGY. A tanítói könyvtárak érdekében. E lap olvasói előtt nem szükséges hosszasan fejtegetnem, mily nagy fontosságú dolog a tanítóság művelődése érdekében a tanítói könyvtárak felállítása. Engemet valóban szomorú tapasztalat indít e tárgynak szőnyegre hozatalára. Sok tanítónak, de igen soknak, kik-